Április 22, vasárnap - Megjártuk a Könyvfesztivált / Body Kiállítás / Suicide pestiek / A tonhalas szendvics és a majdnem lekésett vonat esete /081

Sziasztok!

Nos, tegnap végre részt vehettem a 25. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál harmadik napján én is. Most nem "utazó bejegyzésben" számolok be, azaz nem viszlek magammal titeket, mint ahogy decemberben tettem, amikor az adventi vásárt jártuk meg, de azért remélem, így is érdekesnek és szórakoztatónak találjátok a bejegyzést, csak mert rengeteg vicces dolog történt velünk tegnap, melyekből igyekszem minél többet feleleveníteni. Szerintem kezdjünk is bele!

Reggel már 6:20-kor ébren voltam. Mondhatnám, hogy az izgatottságtól nem tudtam aludni, de én alapból ritkán alszom 7 óránál tovább. Gyorsan összedobtam itt, a konyhában egy rajzot (most is innen blogolok) Avicii-ről a tesómnak. Szegény, borzasztóan ki van borulva a halála miatt, nem is csodálom. Amikor meghallottam, majdnem le kellett ülnöm. És igazából tegnap este a Panda (még mindig a tesóm) jogosan mondta, hogy tulajdonképpen, még ha nem is volt egy number one fangirl, de hát basszus, ő már simán mondhatja, hogy Avicii zenéjére nőtt fel... Áhh, mindegy is. Remélem, odafent már jól van a srác.

Ezután levertem az előszobában álló barka egy részét. Mondjuk annak már mindegy, amúgy is régóta állt már ott, ezzel is felhívtam anyu figyelmét a mielőbbi eltávolítására, ami meg is történt.

A vonatunk Kukutyimból Budapestre 8:39-kor indult. Gyakorlatilag ahogy elhagytuk a lépcsőházat, rájöttünk, hogy mit felejtettünk otthon, de késésben voltunk (mint mindig), így már nem mentünk vissza. Az odaúton anyuval egy darabig beszélgettünk, majd miután utastársaink akadtak - egy kislány vélhetőleg az anyukájával - inkább mindketten a könyvünkbe temetkeztünk. Az Éhezők viadalát vittem magammal olvasnivalónak (egy poszáta mi mást vinne), valamint két könyvet cincáltam magammal egész nap, On Sai-tól az Apa, randizhatok egy lovaggal?-t és Róbert Katalintól a Szelídíts meg!-et (mindkét könyvről írtam értékelést), hogy dedikáltassam őket.

Nagyjából másfél óra alatt értünk fel Pestre, a kelenföldi állomásnál megemlékeztünk a téli cilinderes néniről, majd a Déliben leszálltunk. És itt kezdődött a mi röhejes kalandunk, ugyanis többek közt térképet sem vittünk magunkkal. Egyébként kezdésnek egész jók voltunk, egy darabig hibátlanul eltaláltuk, hogy merre kell menni. A Széll Kálmán térig mindössze egyszer bakiztunk, amikor is elkanyarodtunk balra az egyenes helyett. Mikor elértük ezen az útvonalon a teret, akkor jöttem csak rá, hogy ha egyenesen mentünk volna, megspórolhattunk volna nagyjából egy kilométernyi sétát. Ez az útvonaltervezés jellemző volt a napunk további részére is.

A villamosnál történő átkelésnél botlottunk a suicide pestiek-megállapításba, ugyanis mindenki full pókerarccal megy át a villamosok sínjein, miközben két oldalt áll egy-egy ilyen óriási Strassenbahn, csak arra várva, hogy maga alá gyűrje AZ ÁRTATLAN GYALOGOSOKAT!!!! Így aztán valószínűleg mindenkinek feltűnt, hogy kik a vidékiek, mert mi futásnál lassabban nem mertünk a villamos előtt átmenni. Ezután anyu megállapította, hogy melyik utcán kell továbbmenni, mert mi úgy ismerjük Budapestet, mint a tenyerünket (ez lett a mottónk a nap hátralevő részében). Kivételesen jó irányba mentünk, és elértük a Mammut bevásárlóközpontot, innen pedig már sima liba volt eltalálni a Millenárisba, ahol mindenféle adománygyűjtő emberek várták a népeket. Körülnéztünk, bejártuk a B és a D épületet, hogy majd tudjuk, hogy melyik dedikáláshoz hová kell menni, plusz a kínálatot is szemrevételeztem.

Széljegyzet: öcsém, mennyi jó srác jár Könyvfesztiválra! Itt szeretnék elnézést kérni minden 16 és 20 év közötti sráctól, akik ott voltak és megbámulta őket a csaj kék pólóban, amin három szellem van és a középső igencsak be van zenélve. Tényleg nem azért volt. Kukutyimban ritkán találkozom olvasó/olvasni tudó srácokkal. Köszönöm.

A Könyvfesztiválon mindig rádöbbenek, hogy mennyi ember imád olvasni, és talán még van remény az emberiség számára. A Millenáris parkjában szinte minden árnyékos helyet beleptek a könyvmolyok, akik olvastak, zenét hallgattak, vagy simán lelkesen meséltek barátaiknak, vagy az új szerzeményeiket mutogatták. És ez annyira klassz!

A B épület galériáján kapott helyet egy olyan stand, ahol mindenféle könyves ajándékokat lehet vásárolni. Én ezt már korábban kipécéztem magamnak. Pólók, ékszerek, telefontokok, gyakorlatilag minden volt ott. Én célirányosan mentem oda, ugyanis ezer éve (na jó, egy hete) áhítozom egy könyvkabátra. Ez gyakorlatilag egy varrott, tépőzáras kis könyvborító, ami megvédi a könyvedet. És így legalább ki merek mozdulni majd a gáz borítójú könyvekkel is, gondolok itt azokra, amiknek az elején félmeztelen férfiak túrják a hajukat, meg mit tudom én. Jézusom, ne gondoljatok rosszra a "meg mit tudom én" miatt! Ez így visszaolvasva rohadtul félreérthető lett... Körbe is jártam alaposan a standot. Amikor megláttam, mennyibe kerül egy könyvkabát (nem akarok hülyeséget mondani, de asszem 3000 forint körül volt), majdnem dobtam egy hátraszaltót, és abban a pillanatban tettem le a terveimről. Ám az árusító csaj rámutatott egy dobozra a pult mellett, ahol a szépséghibás cuccokat tartották, és mondta, hogy ezek az akciós termékek. Rögtön kiszúrtam a dobozban az egy szem ott árválkodó könyvkabátot, egy pöttyös mintájú darabot. Amíg a lány arról magyarázott, hogy melyik termék milyen, és mennyibe kerül, én kikaptam a könyvkabátot a dobozból. Kivette a kezemből és megmutatta, mi a szépséghibája: a szegélyén nyomot hagyott a jelölőfilc vágáskor. Ezért ez csak 1200 forint. Rögtön felcsillant a szemem, és el is hoztam. Szóval mégiscsak sikerült szereznem egy könyvkabátot, még ha "szépséghibásan" is. Észre se lehet venni. Ha meg észreveszik, hát akkor egyedi darab. A nap folyamán ebbe gyűjtögettük a könyvjelzőket és a KMK-s csokikat, mert van egy zsebe, amibe mindent bele tudtunk pakolni.

Valamikor egy óra körül összekaptuk magunkat, hogy átmenjünk a Király utcába a február óta vágyott Body Kiállításra. Pff, "átmenjünk", mintha csak átruccannánk. Hát ez felért egy kalandtúrával. Először a Széll Kálmán térre mentünk vissza, előtte azonban beugrottunk a Mammutba az ebédünkért, ami kimerült két Spar-os pizzaszerűségben meg lime-mentás ásványvízben. A metrónál eltöltöttünk egy kis időt azzal, hogy megállapítsuk, hogy milyen járatokkal juthatunk el valahová a Király utca környékére. Jól emlékeztem, mert ismerem a várost, mint a tenyeremet, hogy a kisföldalattira kell átszállnunk. A kettes metróval elmentünk a Deák térig, ahol pont lekéstük a kisföldalattit, így meg kellett várnunk a következőt. Annál csak a hármas metróval utálok jobban utazni, ami minden pillanatban olyan hangot ad, mintha ott helyben akarna szétesni. Leszálltunk az Oktogonnál. Na már most, aki odavalósi, az tudhatja, hogy az Oktogontól kozmikus távlatra található a Király utca. Ezt a kifejezést valamelyik verselemzésben találta Bambi, és Szí a b@szottmessze szinonimával magyarázta meg. Azóta előszeretettel használom. De mi ezt akkor még nem tudtuk. Kezdésnek elindultunk célirányosan a rossz irányba az Erzsébet vagy Teréz vagy franctudja melyik körúton, aztán ezt még időben konstatáltuk és visszafordultunk. Mire megérkeztünk a megfelelő címre, lejártam a lábamat. Gyakorlatilag bármelyik másik megálló közelebb lett volna a kiállításhoz, mint az Oktogon. Mindenesetre a kiállítás kárpótolt. Nem volt ugyan egy life-changing élmény, és nem is érzem hirtelen a késztetést, hogy belgyógyász szeretnék lenni, mindenesetre azért egész klassz volt azokat a kiterített belső szerveket meg ilyeneket csodálni. A végén, amikor mindenféle begyulladt szerveket meg hererákokat meg ilyeneket lett volna lehetőségem megtekinteni, ott döntöttem úgy, hogy köszönöm, itt már csak végigfutok, mielőtt tolok nekik egy hányást a kiállítóterem közepére.

A visszautat már jobban átgondoltuk, bár nem emlékszem már, merre mentünk, csak arra bírtam gondolni, hogy szerezzünk már innivalót, mert rohadt melegem volt és kezdtem kiszáradni. Beültünk a Deák téren egy Tejivóba, ahol én kértem egy epres turmixot, anyu meg ivott egy kávét. Közben ráadtam az Éhezők viadalára a könyvkabátot is. Egy kisboltba is betértünk vízért, miután megvicceltem anyut. Ugyanis megint át kellett kelnünk a villamosok előtt, és javasoltam, hogy tegyünk úgy, mintha pestiek lennénk és lazában menjünk át. Amikor ráléptünk a sínekre, én visítva kezdtem átfutni, ezzel egy kisebb szívrohamot hozva anyura, aki hozzám hasonlóan rohanni kezdett. Szóval ismét látszott, hogy vagy vidékiek vagyunk, vagy szimplán dilisek. Valamivel fél négy előtt vissza is értünk a Millenárisba. Róbert Katalin dedikálása négykor kezdődött, addig kicsit még nézelődtünk, de már háromnegyed négykor olyan sor állt ott (holott még az előző dedikálás zajlott), hogy úgy döntöttünk, jobb, ha beállunk a sorba. Az írónő nagyon kedves volt, és olyan szélesen mosolygott mindenkire, hogy képtelenség volt nem visszamosolyogni rá, ami nálam a végére már inkább idétlen vigyor volt, de részletkérdés. Kaptam tőle egy könyvjelzőt, aláírta a Szelídíts meg!-példányomat, sőt, még egy rókát is rajzolt nekem bele. Ezután elindultunk át On Sai dedikálására, ami szintén négykor kezdődött. 

Lélekben már felkészültem a várható sorra, és tényleg az volt. A sor vége kint állt az épület előtt! Ha rajtam múlt volna, lehet, hogy azt mondom, hagyjuk a fenébe. De két embernek ígértem valamit konkrétan a Könyvfesztiválról: osztálytársamnak, Csokónak, aki bármilyen könyvet elolvas egy délután alatt, és levelezőtársamnak, Kozminak (Kozmi leszel, nem baj? Amiatt a kozmikus távlat miatt, amilyen messze lakunk egymástól), és mindkettőjüknek On Sai-könyvjelzőt ígértem. Így úgy döntöttem, kivárom a sort, lesz, ami lesz. Nagyjából már öt óra lehetett, mire egyáltalán az épületen belül állhattam. Előttünk állt a sorban egy nő két gyerekkel: egy kissráccal és egy kisbabával. Egy idő után szóba elegyedtünk vele. Beszélgetve sokkal gyorsabban telt az idő. Öt órakor elkezdődött az, amire egész nap vártam: Rutkai Bori és az Űrdöngölők (vagy valami ilyesmi) koncertje. Ők igazából egy gyerekzenekar (mármint nem gyerek-zenekar, hanem gyerekeknek zenélnek és mindenféle baromságot énekelnek). A közelmúltban (elég sejtelmes voltam?) volt szerencsém önkéntesként részt venni egy koncertjükön, és azóta én lettem a legnagyobb rajongójuk. Végül aztán nagy nehezen sorra kerültünk On Sai-nál, hoztam mindenkinek könyvjelzőt, aláírta a könyvemet és beleírta, hogy kíván nekem egy igazi lovagot is (hallod, Random Zénó? Ideje lenne már...).

Ó, széljegyzet: csütörtökön segítenünk kellett feldíszíteni a suli tornatermét. Ilyen nagyon szar műpadlót raktak le tekercsekben, ami állandóan feljött. Mivel nem akartuk, hogy az emberek ebben essenek hasra, le kellett ragasztanunk a padlót celluxszal. Na most képzeljétek el azt a jelenetet, ahogy én négykézláb mászom matrózblúzban (!) a százévente egyszer kitakarított tornaterem redvás padlóján egy celluxtekerccsel, amivel ragasztom végig a padlót, mögöttem a ragasztócsíkon kötéltáncol Bambi és Pé, és ebben a pillanatban belép a tornaterembe Random Zénó. Csórikám, hát ezek után már magamnál se lenne esélyem, nem hogy nála...

Egy kicsit felültünk a D épület galériájára hallgatni az Űrdöngölőket (ezerrel énekeltem, hogy kering a hering), közben üzengettem kicsit a Pandával. Anyu mondta, hogy 18:20-kor megy vissza a vonatunk. 17:55-kor megállapítottuk, hogy ideje lenne elindulnunk, így otthagytam a kedvenc bandámat és útra keltünk. Leszögezném: nem is emlékszem, hogy volt-e valaha olyan Könyvfesztiválom vagy Könyvhetem, amikor nem az utolsó pillanatban ugrottunk volna fel a vonatra. Szerencsére a 2-es metróval egy megálló csak a Déli. Azt nem tudom, hogy a metróból felfelé jövet a mellettünk levő mozgólépcsőn közlekedő, korombeli srác miért nézett, vagy azért, mert büdös voltam, vagy mert ronda, én nem tudom. Még kaját kellett vennünk, és pár percünk volt a vonatig, és azt sem tudtuk, melyik vágányról megyünk. Anyu elzavart engem, hogy járjak utána, addig ő elmegy a Fornettihez. A Fornetti zárva volt, így aztán egy csomagolt szendvics mellett döntöttünk. Mivel imádom a halat, kiválasztottam a halasat, fizettünk és felugrottunk a vonatra. Csak miután kibontottuk a szendvicset jutott eszembe, hogy lehet, hogy a közösségi közlekedésben nem a legjobb választás a tonhalas-tojásos-póréhagymás szendvics. Valószínűleg az egész vonat tőlünk szaglott. De mentségünkre legyen mondva, iszonyat finom volt.

Indulás után kibontottam a zsákbamacskát, amit az Alexandra-standnál vettem. Kivételesen kicsit csalódott vagyok, mert olyan könyvet kaptam, ami már megvan nekem itthon, de majd elpasszolom.

Összességében úgy gondolom, hogy egy rendkívül produktív és eseménygazdag napot tölthettem a fővárosban (ismét). A következő nagy program júniusban lesz, a Könyvhét, aminek remélhetőleg ismét a szombati napjára látogatok el. Addigra túl leszek a vizsgán és minden egyéb szarságon is, és végre tényleg csak a könyvekre koncentrálhatok! *-*

Remélem, tetszett nektek ez a beszámoló a Könyvfesztiválos élményeimről. Ti voltatok? Hogy tetszett? Szereztetek be könyveket?

Jövő héten találkozunk, addig is minden jót nektek,

legyetek jók!