Július 31, kedd - Ez történt ebben a hónapban /101

Sziasztok!

Huh. Miről beszéljek először? A júliusi olvasásaimról? Esetleg rajzokról? Azokat már régóta nem mutatom meg havonta, de lehet, hogy mutathatnék azt is. Nem tudom, mivel kezdjem. A júliusi kalandjaimról biztos nem beszélek, mert szokás szerint semmit nem csináltam. Arra leszek kíváncsi, hogy hogy a fákkkba fogom augusztusban elolvasni a kötelezőt ÉS megcsinálni a portfóliót magyarra. Nem lehetne, hogy csak a faktosoknak kelljen az a szar? Csak mert tök jó, hogy a tanárnő július közepén bírta elküldeni, pedig én kb pont addig ráértem, erre most mi lesz? Nyaralunk, aztán van egy hetem, amikor pakolnom kell, mert utána költözünk. Vagyis valahogy a pakolás idejére kéne beillesztenem azt a hülye kötelezőt és a leckeírást, mert nem augusztus 31-én szeretném befejezni. Remek. Megint.

Jó, nem majrézok. Közben megszültem, hogy miről fogok beszélni. Az új kedvenc együttesemről, akiket a héten esetünkben múlt héten fedeztem fel, a Sunrise Avenue-ról. Úgy kezdődött, hogy feldobta a YouTube a Fairytale Gone Bad-et, mint nekem ajánlott zenét, aztán csak úgy rányomtam, hogy hát miért ne. Aztán rámentem a következőre, aztán az azt követőre. És függő lettem. Nem létezik, hogy egy zenekarnak minden dala ilyen retek jó legyen. De, létezik. Úgyhogy most éppen őket imádom (persze ettől még nem szűnök meg az Alex Turner Fangörlklub örökös vezetőjének lenni. Majdnem nekiálltam csárdást járni meztelenül az ablakban, amikor megláttam, hogy elkészült a videoklip a Tranquility Base Hotel & Casino-hoz. De csak majdnem. Ne aggódjatok, mindenkinek megvan még a látása.)

Aktuális kedvenc:

Alex Perfection Turner és a

majmok újabb mesterműve:

Amik még ezen kívül történtek: elkezdtem egy új vázlatfüzetet (ezt mindenképp le akartam írni), persze rengeteget festettem és rajzoltam, valamint ismét felállítottam egy olvasási rekordot: eggyel túllépve a júniusit, nyolc könyvet végeztem ki. Mondom én, jót tesz nekem a nyári szünet! Ezen kívül találtam magamnak egy újabb továbbtanulási opciót, és eddig ez a legszimpatikusabb (még jóanyám tetszését is elnyerné, mivel nem Budapest ☹️). Voltunk nyaralni is, erről bővebben ide kattintva olvashattok.

Van valami, amit viszont nem említettem a blogon, és mivel egy érdekes kis sztori, úgy gondoltam, méltó arra, hogy elmeséljem.

Az idei nyár a változások nyara: két unokatestvérem kezd saját életet a párjával, vagyis elköltöznek otthonról, és a jövő hónapban a mi családunk is lakást cserél, 15 év után. Két hete történt, hogy megkezdődött a procedúra D-vel, az egyik unokatesómmal és a barátjával, Katonával, akik egy másik megyébe költöztek. Apával segítettünk nekik, plusz jött nagynéném és Katona anyukája is, aki amúgy tök jó fej volt meg hozott kaját. De hát, ami igazán érdekes volt. Nagynéném és D meginvitált, hogy tartsak velük hűtőt venni. Hát, úgy voltam vele, miért ne, mert az új lakásban nem nagyon tudtam mit csinálni, Katona anyuja az ablakot pucolta, apu meg Katona pedig a szekrényeket rakták össze. Így elmentem D-ékkel. Az új város kisebb, mint Kukutyim, de mivel ismeretlenek voltunk ott, 5 perc helyett 25 teljes percig kocsikáztunk a belváros utcáin, miközben az elektronikai üzletet kerestük, ahol tudnánk hűtőt venni. Miután kikötöttünk a város másik felében, D-nek eszébe jutott egy útvonal, de rossz lehajtónál kanyarodtunk le, így elegánsan elindultunk a Balaton felé, ami nem éppen a megfelelő irány volt. Végül a Google Maps-et hívtuk segítségül, de még így is csak nagyjából lőttük vissza magunkat a környékre. Miután véletlenül lekanyarodtunk egy idősek otthona felé, D lehúzta az ablakot, és megkérdezte az ott söprögető urat, hogy árulja már el, hogy jutunk el ehhez meg ehhez az üzlethez. Útbaigazított minket - mint kiderült, D megérzése jó volt az útvonalat illetően, csak egy lehajtóval később kell lekanyarni -, így csaknem fél óra után megtaláltuk az üzletet. Bementünk, hogy megrendeljük a hűtőt, de mivel mi szombati napon voltunk ott, a srác a pultnál azt mondta, csak hétfőn tudják szállítani, ami nem volt szerencsés D-ék szempontjából. Így bevállaltuk, hogy mi elvisszük kocsival. Nagynéném mondta, hogy kimegy ledönteni a hátsó ülést, addig mi megvárjuk, amíg becsomagolják. Már előre éreztem, hogy drága nénikém nekiáll variálni, és így is lett, mert amikor D, én meg a két ott dolgozó fiú kiértünk a hűtővel, a kocsi sehol sem volt. Mint kiderült, nagynéném elkezdett közelebbi parkolóhelyet keresni, de így végeredményben csak többet kellett gyalogolnunk. Végül beapplikáltuk a kocsiba a hűtőt, majd nagynéném megbízott engem és D-t, hogy vegyünk kenyeret meg üdítőt, addig ő ott marad a kocsival. Mondtam, hogy oké, csak ha lehet tényleg maradjon ott. Bementünk az élelmiszerboltba, ahol csak egy olyan húzogathatós kosarat vittünk, mert nem kell sok minden. Végül is a cucc belefért, csak a végére ketten cibáltuk kifelé a kosarat, mert egyedül egyikünk sem bírta el. A kasszánál kifogtuk a világ leglassabb pénztárosát, majd a kaland zárásaként kifelé menet leszakadt a szatyor, amibe a cuccokat pakoltuk. Nem tudtam, sírjak, vagy röhögjek. Borzasztó egy család vagyunk, de így szeretem magunkat.

Most, hogy kidumáltam magamat, akkor beszélek a júliusi könyveimről.

A képek forrása a moly.hu.

Júniusról az egyik kedvenc regényem sokadik újraolvasását (ezúttal angolul) hoztam át, az Ahol a szivárvány véget ér című könyvet Cecelia Ahern tollából, azaz a Love, Rosie-t, amit továbbra is Lóvé Rozinak hívok, nehogy valamelyik sz@r humorú családtagom nevezze el így aztán azt higgye, hogy övé a dicsőség. NEM!

Döbbenetes, hogy milyen hatással van rám ez a könyv. De tényleg. Sokadik olvasásra is ugyanúgy elvarázsol, elgondolkodtat. Valahányszor a végére érek, visszaidézem az elejét. Hogy milyen nagyszerű történet. Felnőtté válásról, gyerekkorról, hullámvölgyekről, szeretetről, szerelemről, házasságról... Sokszor el fogom még olvasni.

Miután ezzel végeztem, még éppen a hatás alatt voltam. És tudtam, hogy a következő könyvem is hasonlóan elgondolkodtató lesz, így aztán még nem kezdtem bele, hanem pár óra alatt elolvastam egy könyvet, amit még a húgom kapott évekkel ezelőtt: Szűcs Vanda Egy ikerpár titkos naplója - Kezdetek című könyvét. Sok gondolat fogant meg bennem vele kapcsolatban, pláne, miután elolvastam Molyon a véleményeket. Mert meglepett, hogy egy egyszer ennyire felhypeolt könyv 35%-os legyen. Tudjátok, miket írnak róla? Hogy milyen borzalmas a fogalmazás benne, és hogy a kedves szerzőnek (aki 13 volt, amikor kiadták a könyvét) legközelebb inkább pónit kéne kérnie a szüleitől, nem azt, hogy egy ilyen sz@rt kiadassanak stb stb. Tudjátok, mi jutott eszembe? Az eddigi két megjelent naplós bejegyzésem. (2012 és 2013)

Kedves kritizálók! Egy hetedik osztályos kislánytól milyen regényt vártok? A könyv 2013-as kiadású, vagyis a szerző egyidős velem. Szeretnétek, ha megmutatnám, ha nyilvánosságra hoznám a 2013-as, történetes blogomat? Nem értem. Komolyan. Ha valaki tudja, hogy nem az ő korosztályának íródott a könyv, ha tudja, hogy a szerző még javában gyerek, miért vár kiváló minőséget? Értem én, vannak nagyszerű gyerekkönyvek... De azért a fent említett szempontokat igazán figyelembe vehetnék, mielőtt a könyvet veszik a kezükbe. Ja, meg hogy a szerelmi szál érzelemmentes. Főszereplőink 12-13 évesek. Azt ne mondják a kritizáló emberek, hogy szexjelenetet vártak, vagy nagy érzelmeket (bár ismerek olyan 13 évest, aki már túl van rajta, sőt, szerintem manapság a többség túl van rajta ennyi idősen). 13 évesen azt jelenti a "járás", hogy megbeszélik, hogy tetszenek egymásnak, aztán mindenki örül, mint majom a farkának, meg maradj távol a csajomtól/pasimtól. Na tessék, én védek egy könyvet. Ezt is megértük.

Na, lépjünk tovább. Ezután a Bocsáss meg, Leonard Peacock-ot olvastam el, amivel már nagggyon-nagggyon régóta szemeztem a könyvtárban meg a könyvesboltokban is, de mindig úgy voltam vele, hogy á, majd egyszer. De a múltkor úgy voltam vele, hogy miért is ne hoznám el, úgyhogy elhoztam. És nagyon jól döntöttem. Nagyon érdekes és mélyen szántó könyv volt, olyan gondolatokkal, amik engem is nagyon elgondolkodtattak. Sok dologgal kapcsolatban változtatta meg a véleményemet. Mindenképp ajánlom azoknak, akik szeretnek elmélkedni és nem rettennek vissza az öngyilkosságról szóló könyvektől.

Rengeteg szépet és jót hallottam Kerstin Gier könyveiről, így belekezdtem a Silber-trilógiába. Frufrunak egy ideje megvan a könyv, és mindig ajánlgatta is nekem, hogy kölcsönadja, de soha nem jutottam el addig, hogy elkérjem. Mindenesetre múltkor ezt is elhoztam a könyvtárból, és teljesen odavoltam érte meg vissza. Elképesztő, hogy egy kissé klisés YA könyvből (költözés, új suli, menő pasik, idegesítő csajok, elvált szülők) milyen egyedi és fantasztikus történetet sikerült kerekíteni. Rengeteget nevettem rajta, olvadoztam NemSpoilerezemLeASrácNevét-től, izgultam, féltem, találgattam... Új kedvencet avattam. Első kötet, szóval ne spoilerezzetek ti se - én is megtartottam a többiektől a srác nevét.

Két órás kis olvasmány volt az egyik kedvenc humoristám, Kiss Ádám könyve, a Szütyiő. Amin megszakadtam a röhögéstől, olyan zseniális volt. Véletlenül bukkantam rá, amikor a könyvtárban a Harminc nappal a világvége előtt-öt kerestem, és nem volt kérdés, hogy jön velem. Molyon ez a könyv is borzasztó alacsony értékelésű - 62% -, de nem mertem elolvasni a véleményeket. Úgyis tudom, mi lesz benne, Ellen DeGeneres könyve alatt sajnos elolvastam. Többnyire az erőltetett poénokat kritizálják, illetve azt, hogy ha valaki tévében vicces, nem biztos, hogy írásban is az. Pedig szerintem Ádám az, a Szütyiő legalábbis ezt mutatja...

... másnap rögtön elolvastam (szintén pár óra alatt) a Benk Dénessel közös alkotását, a Kiss Kiss Benk Benket, amin szintén rengeteget nevettem. Szerintem a negatív kritikákat író emberekkel az a baj, hogy komolyan veszik ezeket a könyveket. Humoristákról beszélünk, akik közönség előtt a legritkább esetben szoktak komolynak mutatkozni. Könnyed délutáni olvasmány. Ennyi.

Na és akkor visszatértem Balatonra, ahol évek óta van egy bizonyos szokásom. Idén angolul csináltam meg. A Beavatott-trilógia elolvasása. Mivel a Divergent az osztálykiránduláson megvolt, na meg amúgy is angolul olvastam, nem vittem el még egyszer, szóval az Insurgent-től folytattam. Még mindig imádom. Szerintem a kötet legmeghatóbb jelenete, amikor Peter megmondja Trisnek, hogy mennyi az idő - azok érthetik, akik olvasták. Komolyan, mindig megkönnyezem azt a részt.

Most pedig, amikor ezt a bejegyzést írom, épp végeztem az Allegiant olvasásával, amit pedig akárhányszor olvasok el, valahol ott, amikor már csak 100 oldal van hátra, kezd eltörni a mécses, aztán végigbőgöm, és miután végzek, végigpörgetem magamban a 3 kötetet, a szereplők jellemfejlődését, mindent. Mindig olyan, mintha elbúcsúznék a történettől minden olvasásra, de nem tudnék megválni tőle - minden nyáron megy az újraolvasás.

Aztán majd most fogom elkezdeni az Álmok második könyvét, úgyhogy folytatódik kalandozásom a Silber-trilógiával.
Tudom, ígértem rajzokat is, de azokat most nincs lehetőségem megmutatni. Majd talán nyár végén.

Ennyit szántam erre a bejegyzésre, remélem, tetszett nektek, esetleg meghoztam a kedveteket valamelyik könyv elolvasásához. Ha tetszett, akkor nyomjatok egy tetsziket. Augusztusban találkozunk, addig is

legyetek jók!

Ps: Minden szuper itt a Balatonon :D Mikor épp átolvasom ezt a bejegyzést, reggel hatkor ülök lent a parton, mert nincs jobb dolgom. Képzeljétek, olyan vagány horgászok vannak itt, ki van rakva a "strand területén horgászni tilos"-tábla, ezek meg nekitámasztják a horgászbotot, amíg nem kell. #irónia Három éve egy gyereknek horog akadt a lábába úszás közben, mert ezek a parasztok nem tudnak olvasni.