Június 16, vasárnap - Ilyen volt a 90. Ünnepi Könyvhét számomra | Zsuzsa bütykei | Mi történt a WestEnd vécéjében? /129

Szasztok, Törpeharcsák!

Olyan ínség van pillanatnyilag, hogy kénytelen vagyok Wordben írni ezt a bejegyzést. Bár tudom, hogy egyébként is célszerű lenne, és akkor talán nem szállna el időnként a Blogger, de egyszerűen nem bírom rászoktatni magam. Szeretem a Bloggert, még ha egy köcsög is. Ja, egyébként nincs netünk, azért Wordözök jelenleg, és ráadásul reggel negyed hét van, úgyhogy csak én vagyok ébren, én meg nem tudom, mit kell csinálni a rooterrel.

Na, de tegnap ismét bejártuk Budapestet, ezúttal a 90. Ünnepi Könyvhét eseménye kapcsán, ami idén rendhagyó módon a Dunakorzón kapott helyet, mivel a Vörösmarty tér teljesen fel van túrva a felújítás miatt. Fáj egyébként kimondani, de szerintem így sokkal jobb volt, mert a téren eléggé be vagyunk szorítva, itt meg a végtelenségig mentek a standok. De most kezdeném az elején, mert rengeteg mesélnivalóm van!

Jóanyámmal a reggel ¾ 9-es vonatot próbáltuk becélozni, ami majdnem nem sikerült, mert indulás előtt félpercenként kellett visszafutnom dolgokért a szobámba. Ezenkívül előző este valami irgalmatlan buli volt a városban, ezért az utcák retkesek voltak és ragadtak a kifolyt italoktól és egyebektől (nem akarom tudni, mitől), ráadásul mindenütt üvegszilánkokat kerülgettünk. Elegáns kezdés volt, mondhatom.

Szerencsénkre elértük a ¾ 9-es vonatot, sőt még arra is volt időnk, hogy befussunk az állomáson a boltba és vegyünk egy jegeskávét meg egy csomag kekszet. Helyet foglaltunk a vonaton és kezdetét vette az utazás. Anyuval konkrétan az egész odautat végigdumáltuk, miközben tömtük a csokis kekszet a fejünkbe, mert különben elolvad.

Valahol útközben történt az az eset, ami rohadtul emlékezetes volt. Történt, hogy anyumat a nagynéném hívta, így én pár percig csak magam elé bámultam. Tőlünk pár ülésnyire ült két tündéri idős hölgy. Az egyiküknek nem nagyon volt hangja, ő csak suttogva beszélt, de a másik kiabált helyette is, így átlagban pont jók voltak. Bónuszként a kajabálós néni minden szavát az egész vonatkocsi hallotta, így történhetett meg az, hogy én is az ő beszédét hallgattam. Egyszer csak ezt találta mondani:

- Én mondom neked, az én sógornőm, a Zsuzsa, az egy fantasztikus asszony, de olyan lábfej, mint az övé, nem létezik még egy!

Itt elkezdtem azon agyalni, hogy vajon Zsuzsának olyan gyönyörű lábfeje van, hogy az egész ország a csodájára jár, és esetleg ennek a bevételéből él, vagy valami gond van vele, de ekkor szerencsére a néni folytatta, így pont egy kicsivel többet tudhattam meg a Zsuzsa lábfejéről, mint amennyi infóra szükségem lett volna. Kiderült ugyanis, hogy a Zsuzsa mindkét lábfején van egy másfél centis bütyök, így a Zsuzsának mindig két számmal nagyobb cipő kell, hogy beleférjenek a bütykei. Anyu kb ekkor tette le a telefont, és mondta, hogy áruljam már el, hogy min röhögök úgy, hogy a bokámnál folynak a könnyeim.

Szerencsére a néni egész úton folytatta a történeteit, így már az egész családjáról tudok mindent. Például ott van a Ricsi, aki nem tudott beilleszkedni arra a munkahelyre, amit a néni intézett neki, illetve azt is meghallgathattam, hogy a Ricsi barátnőjének, akivel kb egy éve együtt van, nagyon csúnyák a fogai.

Közben a néni hívást kapott, valaki elmagyarázta neki, hogy milyen metrókkal meg villamosokkal jutnak el ide meg ide, majd azt is megtudhattuk, hogy ezt az egészet a Zsuzsa találta ki neki. Csodálatos asszony ez a Zsuzsa! Csak ne lennének a bütykei…

A Déli pályaudvaron ezekkel az információkkal gazdagabban és még jobb kedvűen szálltam le a vonatról. Célba is vettük az M2-es metrót, ami elvitt minket a Deák térre, ahonnan átsétáltunk a Dunakorzóra. Előtte beléptünk a C&A-ba a Vörösmarty téren, mert a Pandának kellett egy bikinialsó, és a kukutyimi C&A-ban nem találtunk a méretében. Nehogy azt higgyétek, hogy valami tanyán élek, van nálunk is bevásárlóközpont meg pláza meg C&A is, de hát az kutya füle ahhoz képest, hogy Budapesten minden utcában legalább 20 jónevű ruhabolt jön szembe veled, és azt se tudod, hova nézz. Nem mellesleg kaptam egy nyári ruhát én is, mert anyu azt mondta, nem mindennap jövünk fel, és sokkal nagyobb a felhozatal, mint nálunk, úgyhogy választhattam valamit. Ezután már tényleg a Könyvhétre mentünk, ahol aprólékosan végigbogarásztam minden standot. A KMK-nál persze a zsákbamacskát nem hagyhattam ki. Éppen Bessenyei Gábor dedikált, amikor arra jártunk, de sajnos nekem nincs meg egy könyve sem, pedig egyébként nagyon szimpatikus az író. Mindegy, a dedikálás most kimaradt, én meg folytattam a járkálást a standok között. A zsákbamacskám egyébként egy klassznak tűnő könyvet rejtett – nem mondom meg, mit, mert még tart az esemény, hátha itt valakinek elspoilerezném. Az egyik standnál még kinéztem magamnak egy könyvet, de akkor nem vettem meg, így azért később mentünk vissza, mert képtelen voltam ott hagyni. Valahol találtunk egy kiírást, ami tök jópofa volt, ez volt az egyik dobozra írva: Külföldi kötetek. Árukról kérdezd a sármos, kedves eladót! J  Én jót röhögtem rajta, anyuban meg felmerült, hogy lépjünk oda a pult mögött ácsorgó sráchoz, hogy ne haragudj, ide az van írva, hogy kérdezzük meg a kedves sármos eladót, meg tudnád mondani, hogy hol találjuk őt? Végül nem voltunk szenyák, pedig nagy poén lett volna.

Egy másik standnál felfigyeltem egy könyv borítójára, amin az illusztráció nagyon hasonlított az egyik kedvenc illusztrátorom, Berzsán Eszti munkáira, így rögtön felcsaptam a könyvet az első oldalon, ahová bele is volt írva a neve a borítóterv mellé. Az eladók azt hitték, hogy érdekel a könyv, így lelkesen magyarázni kezdtek róla, majd a csávó rámutatott a többi ott levő könyvből még párra, hogy ezeknek a borítóját ugyanaz az illető készítette. Anyu mondta is, hogy igen, pont azért vettem el én is, merthogy ezt biztos, hogy ő rajzolta. Így történt, hogy kicsit beszélgettünk az eladókkal Berzsán Eszti munkáiról.

Miután végeztünk (bár egy ilyen eseményen nincs olyan, hogy végezni), visszamentünk a metróhoz, ahol kénytelenek voltunk a metrópótlót igénybe venni, mert a hármas metró le van zárva. A metrópótlóval elmentünk a WestEndhez, ahol először is vécét kerestünk. STORYTIME.

Bemegyek a WestEndes budiba, ahol persze szokás szerint áll a sor. Anyunak lepasszoltam a táskámat, hogy addig vigyázzon rá. Egyszerre több fülke is felszabadult, de mindenki a távolabbiakat vette célba, pedig volt egy egész közel az ajtóhoz is. Mondom, jó, akkor megyek oda én, ha az senkinek nem jó. Hát tudjátok, miért nem volt jó? Mert nem működött a kicseszett zár az ajtón! Ráadásul nem az a fajta ajtó, amin van kilincs, hogy rendesen becsukd, hanem az, amit a zár tart a helyén! Ergo, ha nem kapaszkodom végig a zárba, akkor kinyílik az ajtó. Én még életemben nem éreztem magam ilyen kiszolgáltatottnak, hogy jobb kézzel (ráadásul jobbkezes vagyok, dupla szívás) fognom kellett végig a zárat, hogy legalább kívülről piros legyen az a kis sáv, ami jelzi, hogy foglalt, meg hogy ne nyíljon ki az ajtó, közben mindent bal kézzel intéztem. Miután végeztem, sajna a visszaöltözködéshez már szükségem volt mindkét kezemre, mert naná, hogy én voltam az a gyökér, aki kantáros nadrágban érkezett. Így bátorkodtam elengedni a zárat, miközben kint köröztek a nők és egymást kérdezgették, hogy Ez is foglalt? Ez is? Kidugtam alul a cipőmet, ahogy a sulis vécében szokás, ahol semelyik zár nem működik, hogy legalább lássák, hogy itt vagyok, közben próbáltam visszaapplikálni magamra a ruházatomat és imádkoztam, hogy ne nyissa rá senki az ajtót a félmeztelen testemre. Bármennyire is csodálatosan festek, azért erre senki nem lehet eléggé felkészülve. Ezután bosszankodva visszamentem anyuhoz, majd elmentünk az Alexandrába is. Venni nem vettünk semmit, de amióta Kukutyimban az összes Alexandrát bezárták (pedig asszem három is volt), nagyon hiányzik. Utána szereztünk kaját, bementünk egy kreatív cuccokat árusító boltba, ahonnan az árakat látva menekültem is ki, majd vettünk egy fagyit a mekiben. Kezdem érteni, hogy miért reklámozzák úgy a mekit, hogy a hely, ahol a fiatalok önmaguk lehetnek, mert anyum annyira kultúraidegen volt a kajáldában! Azóta nem is járt ott, hogy behozták ezeket a tabletes embereket, akik odajönnek, hogy mit kérsz. Kiskorunkban nagy ritkán elvittek minket mekibe, bár ez tényleg évente 3-4 alkalmat jelentett. Amióta a csajokkal járunk mindenhová, tényleg látszik, hogy anyu már nemigen jár oda, szerintem utoljára akkor voltam vele, amikor kilencedik közepén Singvogel, a legjobb barátom szerelmet vallott nekem, és én már nem bírtam magamban tartani, és nekiálltam anyunak bőgni az utcán, így bevitt és vett nekem egy shake-et. Na, de mindegy is. Megettük a fagyinkat, aztán vettünk a Sparban vizet és az én indítványozásomra felmentünk a tetőre, ahol kifújtuk magunkat egy kicsit.

A pihenő után még a Libribe bementünk, ahol felcsaptam PewDiePie Ez a könyv szeret téged kötetét, mert azon nagyon jókat tudok nevetni, és azt olvasgattam kicsit. A kedvenc idézetem belőle: Sose feledd, hogy gyönyörű vagy! …. egy halhoz képest. Minden nézőpont kérdése! Olyan inspiráló, de komolyan!

Ezzel letudtuk a WestEnd történetet (mert lebeszéltem anyut arról, hogy bemenjünk a CCC-be), úgyhogy a villamossal visszamentünk a Jászai Mari térre, ahonnan a másik villamossal visszamentünk a Könyvhétre, hogy megvegyem a másik könyvet, amiről nem tudtam elfeledkezni napközben. Egy bloggerről szól, ezért is fogott meg annyira. Nem túl jók az értékelései Molyon, de én kicsit minden bloggeres könyvben magamra ismerek, úgyhogy kellett!! A címe egyébként Randikatasztrófák, ha valakit érdekel.

Még el akartunk menni a budai oldalra a Főkukac szobrához a Ho-ho-ho Horgászból, de ez a tervünk meghiúsult, mert 16:50 volt, és a negyed hat körül menő vonatot el akartunk érni, ezért aztán futólépésben mentünk vissza a kettes metróra. Mondanom sem kell, megint majdnem elvesztünk útközben, mert a sok építkezés miatt még macerásabb eligazodni, mint nekünk, vidékieknek egyébként. Biztos ami tuti, amikor napközben többször is egymás mellett álltunk a mozgólépcsőn de valami rohanó pesti meg akart előzni minket, anyu kiállt az útjából és utánaszólt, hogy bocs, vidéki vagyok! Erre a napra ez lett a mottónk a szokásos ismerjük a várost, mint a tenyerünket helyett. A Deák téren, még mielőtt lementünk volna a metróhoz, megláttam egy fiatalembert, ahogy egy étterembe ment be. Magamban meg is jegyeztem, hogy jé, de hasonlít a Culture Geeks-ből Bencére, majd végignéztem rajta és megláttam a műlábát. TÉNYLEG Ő VOLT AZ, ráadásul a vele érkező arcok között Erzsit is láttam. Nem rohantam utánuk hülyét csinálni magamból, de azért anyunak kilelkendeztem magamat, bár úgyse ismeri őket.

Sikeresen elértük a vonatunkat, még innivalónk is maradt a hazaútra. Eddigre viszont már egyikünknek sem volt energiája beszélgetni, így mindketten a könyvünkbe temetkeztünk, én a Sugar-t olvasom jelenleg, amit eredetileg azért hoztam ki a könyvtárból, mert valami agyleszívó szart akartam olvasni, de egyébként eddig nem is olyan rossz, anyu pedig az Éjjeli napfényt olvassa Trish Cook-tól, amit majd lehet én is kölcsönveszek. Egy idő után aztán inkább Jonas Brothers számokat hallgattam és az ablakon bámultam kifelé, mert már a betűkhöz is fáradt voltam.

A vonatról leszállva kiderült, hogy jól láttam a déliben, az egyik osztálytársam is azon a járaton utazott, így odaköszöntem a srácnak. Apu kijött elénk, sajnos nem kocsival, így még egy húsz percet kellett gyalogolnunk hazáig. Otthon persze a totálisan kipihent húgom fogadott, aki ma ért haza a kenus kirándulásból, de hát mikor volt az már, így beadtam a derekam, amikor azt javasolta, menjünk le fagyizni. Meséltem neki a budis kalandomról meg a Zsuzsa bütykeiről is, amit nagyon szórakoztatónak talált.

Hát, lényegében ezzel zárnám a könyvheti túránk történetét. Remélem, jól szórakoztatok az olvasás közben, én nagyon, miközben írtam. Egyébként most 8 óra van. Egész gyorsan megírtam! Most gyakorlatilag két héten belül volt 3 bejegyzés, így nyugodt szívvel hagylak itt titeket egy kis időre, hogy aztán újult erővel blogolhassak többet a nyáron, mint eddig a tanévben. Hamarosan találkozunk, addig is

legyetek jók!