Október 20, péntek - Szétestem /028

Sziasztok!

Kegyetlen egy nap volt ez a mai. Pontosabban kegyetlen egy délután. Olyan jól indult minden... Jól sikerült a matekdolgozatom, a törire ötöst kaptam, ráadásul a rajztanár közölte velem, hogy az én képeim inspirálták őt abban, hogy mi is legyen a rajzházi. Annyira boldog voltam, erre hazajövök, és így... fucked up.

A húgom szokásosan hozzám sem szól. Csak a gépet vagy a telefonját nyomja egész nap. Ha beszélgetni próbálunk vele, gyorsan leráz, ha meg meghívjuk a vacsoraasztalhoz, hogy ha nem is eszik, jöjjön ki, hülyének néz minket, hogy mi a f@szt akarunk mi tőle. Idén kezdett az én gimimben, és őszintén megmondom, a tököm kivan már tőle.

Imádtam ezt a sulit, és most is imádom, erre ő idejön, és szétfikáz mindent. Ez a tanár rosszul tanít, ez a tanár irritál, ezt rühelli, ez túl gyors, ez túl lassú. A matekórák nem jók, ofő unalmasan magyaráz, ezen a tanáron jókat szoktak röhögni, a suli túl nagy, az egyik srác úgy néz rá, mint aki meg akarja ölni, a másik úgy, mint aki nem látott még fehérembert, az osztálytársaim is irritálják, az ő osztálytársai is irritálják, a Tomi idegesítő, ez a lánycsapat túl ribancos, az a csaj miért nem szól soha senkihez. Komolyan mondom, hazaérek, és ha éppen szóba áll velem, nekiáll rám zúdítani a rengeteg hülyeségét, és a végére úgy érzem, bár inkább meg sem szólalt volna, oda a napi pozitivitásom, mert a húgom A PESSZIMIZMUS MEGTESTESÜLÉSE. Még egy ilyen negatív ember a világon nincs, mint ő. És énnekem rosszul esik, mert igaz, hogy a tanárai többsége nem tanít engem, de ezt a gimit kicsit a sajátomnak éreztem, ahol önmagam lehettem végre, erre berontott ő ide, és mindent szid, amit csak tud. Tudom, nem csak úgy berontott, felvételi, meg minden, ez hosszú folyamat, de akkor is. És akkor még én vagyok a bunkó, amikor megemlítem neki, hogy vegyen már vissza magából egy kicsit.

Hazaér apu. Vele nem olyan közvetlen a kapcsolatom, mint anyuval, viszont rengeteg mindenben támogat, például a terveimben, hogy grafikus leszek. Itt nem is volt semmi gond, elmondtam neki, hogy milyen napom volt, stb stb.

Aztán megjött anyu meg a mama, mert színházba ment ma a családom (ezért is tudok most nyugiban blogolni) és a mami is ment velük. És az anyuval való beszélgetéseim során robbant a bomba. Anyuról azt kell tudni, hogy alapjáraton nagyon jó a kapcsolatunk. Bármit elmondhatok neki, és ő mindig meghallgat, figyel rám, elmondja a véleményét. Ebéd közben valami kapcsán felemlítettem, hogy el szeretném majd olvasni Stephen King könyvét, az AZ-t. Anyu közölte, hogy hallani sem akar róla. Miért. Mert ijesztő. Mert egy amerikai lány megnézte a filmet és sokkot kapott. Mi a f@sz. Én nem vagyok az az amerikai lány. Manapság a tinik többsége azért jár moziba, mert a mozi menő és mert mindig látni kell a legtrendibb filmeket.

Tisztelet a kivételnek. Molyon követem a King-zónát, érdekes módon a rajongói többsége imádta a filmet. Aki meg nem, az még horrorabbra számított tudom, hogy nincs ilyen szó, nem lényeg most. Pár éve anyu még azt tiltotta meg, hogy elolvassam az Alkonyatot. Azt is a semmiért. Értem én, hogy az anyám, meg hallgatnom kéne rá, de könyörgöm, ki az, aki megtiltja, hogy a gyereke elolvasson egy könyvet, csak azért, mert ő fél tőle? Mondtam is, hogy jó, akkor majd 30 évesen elolvasom az AZ-t, akkor már nem kell az ő elméleteinek megfelelően pszichiátriára vinnie. Mondta is, hogy nem hát, akkor már elmegyek majd magamtól. Itt fogtam magam, és bevonultam a húgommal közös szobámba (mert még mindig nem sikerült, vagy inkább anyuék nem akarják eladni a lakást) azzal, hogy akkor majd olvasok mást Kingtől. Érdekes módon eddig anyut hidegen hagyta, hogy mit olvasok. Most meg egy hülye film miatt nem engedi. Francért kellett megfilmesíteni ezt a tetves könyvet.

Mielőtt elindultak volna a színházba, még egy utolsó szóváltásunk volt. És itt már mindenen fennakadtam. Hogy miért nem kapok egy épkézláb kritikát egyik rajzomra vagy festményemre sem (megjegyzem, múlt héten ez egyáltalán nem izgatott a rajztanárom dicsérete miatt, úgy éreztem, bármire képes vagyok, de most még ezt is anyu szemére vetettem), hogy miért ilyen a tesóm, hogy miért kell kölcsönadnia a megkérdezésem nélkül a könyveimet a mamának, amikor tudja, hogy úgysem fogja elolvasni őket, és hogy miért nem mindegy neki, hogy mit olvasok. Anyu itt nem értette, mi ütött ma belém, majd miután megpróbáltam magyarázatot adni minderre, nem is igazán figyelt. Tett még egy szánalmas kísérletet arra, hogy megkérdezze a véleményemet egy fülbevalóról, de csak félvállról válaszoltam. És most itt ülök és egy hatalmas ürességet érzek belül.

Belefáradtam, hogy mindig én legyek a jó gyerek kettőnk közül a tesómmal. Hogy nekem nem lehet soha rossz napom. Mert a húgomnak mindig az van, és nem tehetem meg azt, hogy egyszer én is rosszul érezzem magam valami miatt. Vagy, hogy valaki felidegesítsen. Én mindig legyek higgadt, soha ne nyomjam fel magam semmin. Rohadtul elegem van ebből a szerepből. Nem élek holmi apácaneveldében, sem a katonaságnál, de vannak felém kimondatlan elvárások, én legalábbis így észleltem az elmúlt időszakban. Mert ha valamiről tényleg kimondom a véleményemet, azzal simán felrobbanthatok egy időzített bombát. Ma végiggondoltam, hogy tényleg, hányszor is hazudok mások kedvéért. Ha mindig igazat mondanék, nem lenne egyetlen békés napom sem. Ha nem tartok itthon kiselőadást arról, hogy mi volt ma a suliban, akkor már baj van, mert én mindig kiselőadok, mert minden napomat élvezem. De van, amikor ez sem megy. Sajnálom.

Huh, jól kizúdítottam ide mindent... Ne haragudjatok! Legközelebb ígérem, lesz valami szebb és jobb is a blogon, de nem ma. Csak annyit fűznék talán a korábbiakhoz, hogy ha rossz napotok van, csak mosolyogjatok. Ahogy Singvogel barátom szokta volt mondani: lesz az még úgyse! :)

A hosszú hétvégén biztosan fogok írni valamit, addig is

legyetek jók!

FMBxxx