Október 25, szerda - Érzelmi töltetű képek, avagy mire gondolt a művész? /032

Sziasztok!

Úgy döntöttem, mégse folytatom ezt az öt dolog-ügyet, mégpedig azért, mert tényleg elég monoton lenne, ha minden nap kitennék öt újabb dolgot, ami szebbé tette a napot. Ma éppen olyanom van, hogy kisregényt tudnék írni, hogy miért jó ez a nap, de inkább megtartanám magamnak ezúttal :)

Amiről ma beszélni fogok - ahogy a címben láthatjátok -, azok az érzelmi töltetű képek. A bejegyzés teljesen a saját véleményemet fogja adni, nem tervezek semmilyen forrást felhasználni, egyszerűen kiadnám a gondolataimat.

A rajzolás, a zene, bármilyen művészeti dolog egyfajta kifejezőeszköz, amivel hangsúlyt adhatunk a saját érzéseinknek és kiadhatjuk magunkból azt, amit gondolunk. Bevallom, holott ezt nyilvánvalónak tartottam, én a rajzolást soha nem használtam önkifejezésre. Ez részben annak tudható be, hogy mindig képek után rajzolok, és elég ritkán megyek a saját fejem után. Sajnos a fejemben élő képeket nagyon nehezemre esik megörökítenem, pedig sokszor vannak szerintem remek ötleteim, amiket aztán mindig meghagyok az ötletdobozban, hogy majd valamikor... De sose lesz belőlük semmi, mert nem tudom elviselni, ha valami nem sikerül. Ez egy borzasztó rossz tulajdonság, és utálom is magamat érte. Mindenesetre az utóbbi időben igyekszem kilépni a komfortzónámból és új dolgokat kipróbálni, hogy ha egy nap elmegyek képzőművészetire, akkor tudjam is, hogy mit keresek ott.

Két képről szeretnék konkrétan beszélni nektek, amiket én készítettem. Az elsőt múlt hét pénteken festettem. Ha emlékeztek a bejegyzésre, amit aznap osztottam meg (Október 20, péntek - Szétestem /028), emlékezhettek, hogy nem voltam éppen jó passzban. Aznap festettem meg az itt látható képet. Az eredetijét én fotóztam, még nyáron a Balatonon egyik hajnalban, egy felhős napon. Szükségem volt valamire, amit megfesthetek, hogy tereljem a gondolataimat, és szokásosan a telefonomban kötöttem ki, amikor egyszer csak rátaláltam erre a képre. Úgy voltam vele, hogy let's do this, még úgyse festettem ilyen borongós képet. Határozottan elégedetlen vagyok a végeredménnyel, viszont... Viszont nagyon jól esett egy ilyen szomorú tájat festeni, ahol néhol áttör egy-egy napsugár a felhők között, mint ahogy az én akkori állapotomban is nyilván volt néhány kis pozitív dolog, ami megmosolyogtatott. Fejtegethetném én, hogy melyik napsugár mit jelképez, de nem akarok hazudni nektek. Semelyiknek nincs érzelmi jelentősége, egyszerűen így jött ki. Talán belebeszélhetnénk ezt-azt, ki tudja, lehet, hogy amikor kétszáz év múlva régészek rálelnek a hagyatékomra, majd az akkori iskolákban tanítják rajzórán a képeimet, majd mondja is a tanár, hogy a sok felhő a művészi én kilátástalanságát jelképezi. Egy fenét. Lefestettem egy fotót, amit én készítettem. Ennyi. Szerencsére én most itt vagyok nektek, hogy elmondjam, mit is gondoltam a kép készítése közben, nem úgy, mint mondjuk Villon, akinek a műveiről mindenfélét hadovált tavaly a magyartanárom, de annyira valószerűtlen az, hogy ezeknek az elemzéseknek akár a fele is igaz legyen...

A második kép sokkal fontosabb nekem. Az Inktober nem is emlékszem, hányadik napján volt a napi szó a screech aka sikoly, visítás. Ha beírtam a szót Google-be, szinte csak baglyokat dobált fel nekem, de én nem akartam baglyot rajzolni. Végül találtam egy firkát egy üvöltő emberről, az alapján készítettem valami vázlatszerűséget, és az éppen a fülemben szóló dalokból a kedvenc soraimat össze-vissza írtam rá, ugyanis ezek a sorok tökéletesen tükrözték az akkor a fejemben cikázó gondolatokat. Anyum, ha meglátja a képet, mindig mosolyogni meg nevetni kezd, és az a baj, hogy a háttérsztorit vele nem szeretném megosztani. Azokban a napokban készítettem a rajzot, amikor majd megszakadt a szívem Singvogel és Random Zénó között. Nem szeretném, ha anyu erről tudna. De mindig baromi szarul érzem magam, amikor felnevet, ha meglátja a képet. Valahogy ha valamiképpen véletlenül sikerül érzelmeket vinnem a képeimbe, valamiért mindig viccesnek találja azokat. Nem tudom, miért, és nagyon rosszul esik ez nekem.

Amit még így a végén megemlítenék (ezúttal fényképes dokumentáció nélkül), az a mai irodalomórán készített kis füzetfirkám lenne. Ugyanis az egyik osztálytársam előadást tartott órán, így (szigorúan figyelve rá, nem lenne pofám nem figyelni, meg különben is, tök szépen felkészült) nekiálltam és a történetben említett fa miatt rajzoltam egy fát a füzetem margójára. Úgy voltam vele, baj csak nem lesz belőle, mert a magyartanárom különben is kedveli a munkásságomat (már amennyire ezt munkásságnak lehet nevezni), meg hát ez csak egy fa, mi baj történhetne. Nem is lett különösebben semmi probléma, a tanárnő éppen hogy csak megemlítette, hogy látja, hogy kezdek felbátorodni, látva, hogy támogatja a rajzaimat. Elég kínosan éreztem magam, bevallom, könnyes is lett a szemem. Óra végére egy felhő került a fa fölé, a belőle érkező villám pedig felgyújtotta azt. Mindig a kivételezésből lettek bajaim, és nem akarom, hogy az legyen, hogy aki csak rám néz, egy nagy rajzológépet lát, aki "csodákat művel", holott ez nem így van. Csak azt szeretném, ha engem látnának. Engem, XY-t, nektek csak FMB-t, aki rajzol, fest, olvas, de emellett készül és figyel az órákon. Nem szeretnék kiváltságos lenni, csak élvezni akarom, amit csinálok.

Remélem, tetszett nektek ez a mai kis írás, ha igen, dobjatok rá egy like-ot, a közeljövőben találkozunk, remélhetőleg a Papír hercegnő értékelésével. Legyen nagyon szép hetetek (már amennyi hátravan belőle), és ne feledjétek:

legyetek jók!

FMBxxx