Október 6, péntek - Miért nem hiszek a fiú-lány barátságban? #őszinteleszek /023

Sziasztok!

A mai bejegyzést ismét egy kis beszélgetősre terveztem, mert mostanában nagyon nem írtam, vagy ha mégis írtam, szinte mindig festésről volt szó, így szerettem volna egy kis változatosságot. Ebben az írásban a saját tapasztalataimat osztom meg veletek, avagy miért ne bízzunk meg teljesen a másik nemben? A fiúknak ugyanúgy szól ez a bejegyzés, mint a csajoknak, én a saját bőrömön tanultam meg, hogy mivel kell vigyázni és mire kell odafigyelni, ha a legjobb barátod egy fiú. Kezdeném a legelején, szóval

Ab ovo

Általános iskolában nálunk ötödikes korában minden osztály új tanárt kap, onnantól voltunk felsősök. Az én tanárom rendszeresen tartott nekünk előadásokat arról, hogy a mi korunkban nem létezik fiú és lány között barátság, ez felnőttkorban ugyan kialakulhat, de tinédzserkorban nincs olyan, hogy egyik fél se érezzen többet, mint barátság, valaki mindenképpen beleszeret a másikba előbb vagy utóbb. Én ezzel a gondolattal mindig is ellentétes elveket vallottam, igenis hittem a fiú-lány barátságban. Ennek szerintem az volt az oka, hogy nem voltak fiú barátaim.

Elballagtunk, majd kezdetét vette a gimnáziumi élet, ahol én mindjárt az iskola első hetében életemben először sikeresen beleszerettem egy osztálytársamba, akit nevezzünk most Zénónak. Eleinte azért tetszett, amiért általában a lányoknak bejön egy srác: mert sportos, mert helyes, mert szép a mosolya, mert szépek a szemei. Ugyan még idén sincs köztünk semmi, de már sikerült valamennyire kiismernem, és már nem csak ennyi indokom van arra, hogy még mindig szerelmes legyek belé. Tudom, hogy mit szeret, milyen zenét hallgat, miben jó.

Okéééokéééé vissza a témához :) Szóval az első héten megtetszett nekem Zénó. A második héten volt a gólyabál. Aznap az érzelmi hullámvasutam éppen elérte a mélypontját, amikor láttam, hogy mindenki beszélget meg együtt nevet a többiekkel, engem meg már a gólyatábor során dobott az egyetlen ember, akit ismertem az osztályból. Így aztán szabadidőmet azzal ütöttem el, hogy leültem a tornaterem kijárata mellé az udvaron és magamban búslakodtam, amikor is megjelent a szervező osztály, az eggyel felettünk járók egyik fiú tagja és kérdezgetni kezdett, hogy én miért nem megyek a többiekhez, miért csak üldögélek itt. Csak aznap délután ismertem meg, de kiöntöttem neki a szívem, hogy mi bánt, hogy miért vagyok egyedül. Egy idő után aztán már nem is erről beszélgettünk, hanem csak úgy a hobbijainkról, meg úgy általában magunkról. A kedvességével feldobta a napomat, és amikor ott hagyott, még arra is rávettem magam, hogy odamenjek a többiekhez és megpróbáljak bekapcsolódni a beszélgetésbe. A srácot aznap este már nem láttam.

Mivel csak a keresztnevét tudtam, hazaérvén beírtam azt a Facebook-keresőbe és addig böngésztem az iskolámba járó ilyen keresztnevű diákokat, amíg rá nem találtam. Bejelöltem, nem reménykedtem benne, hogy emlékszik majd rám, de talán mivel ugyanaz a sulink, csak visszaigazol. Vissza is jelölt, majd két nappal később rám is írt és szinte az egész napot elbeszélgettük.

Az iskolában ritkán volt egymáshoz szerencsénk, de szinte minden délutánunk egymásról szólt, és hamar ő lett a legjobb barátom. Megtudtam, hogy az éneklés és a német a szenvedélye (ezért lesz itt a neve Singvogel), és mivel a házunkhoz közeli zenesuliba járt, csakhamar azon kaptam magam, hogy a hét két napján azt várom, hogy befejezze az ebédet a menzán és együtt jöjjünk be, majd a későbbiekben a máshol tartott énekóráira is elkísértem. A társaságában szinte repült az idő, és soha nem bántam meg egyetlen vele töltött percet sem.

Az általános iskolai osztályfőnökömmel még sokáig tartottuk a kapcsolatot, és rendszeresen beszámoltam neki a suliról illetve a Singvogellel kötött barátságomról is. Ő persze rögtön elkezdte nekem a dumáit a nem-létezik-fiú-lány-barátság-témában, de én kiálltam az elveim mellett. Egészen januárig.

December utolsó napjaiban történt, hogy estefelé Singvogel rám írt Fb-n, hogy kimegyek-e elé meg a bátyja elé az állomásra, és megvárom-e velük a buszt, amivel elmennek a falujukba. Persze azonnal rábólintottam, de mint utólag kiderült, erre nem volt szükség, mert az apjuk elment értük kocsival. Az egyetlen haszna az egésznek az volt, hogy megismerhettem a bátyját és az apját is, akik mindketten nagyon szimpatikusak voltak, de az apja valamiért kicsit furcsán viszonyult hozzám. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget.

Az azt követő hét elején újrakezdődött a suli, és vele együtt az együtt töltött délutánok is. Egyedül szerdán nem volt énekórája, ám azon a héten felvetette, hogy elmehetnénk együtt a könyvesboltba, mivel tudta, hogy a könyvek a gyengéim. Persze bele is mentem, miért ne. Csak ennyi tűnt fel a hét folyamán, hogy amikor megölelem elköszönésül, nem akar elengedni. Elég kellemetlen volt, helytelennek éreztem, mert én Zénóhoz vonzódtam, és ezt ő is tudta. El is döntöttem, hogy pénteken a buszpályaudvaron közlöm is vele, hogy vegyen vissza. Ez volt az én tervem. Azzal az eggyel nem számoltam, hogy neki is van aznapra terve, méghozzá pont arra a napra tűzte ki, hogy szerelmet fog vallani nekem.

Sejtettem én egész héten, de úgy voltam vele, hogy én reagálom túl. HÁT NEM ÍGY VOLT. Egy tétova csókot is kaptam a számra tőle, mire egyszerűen közöltem vele, hogy szálljon fel a buszra, én meg meg sem vártam, amíg elindul, gyorsan hazarohantam. Igyekeztem hazáig kisírni magamat, hogy otthon senkinek semmi ne tűnjön fel.

A hétvégén próbálkoztunk a videochattel, mint általában, de hamar rájöttünk, hogy ez így nem működik. Rákérdeztem, hogy erről tudnak-e otthon, azt felelte, hogy igen. Ezért volt velem olyan fura az apja, tudta, hogy a fia szerelmes belém, és esetünkben én lehettem az ostoba lány, aki hagyja magát ölelgetni és még bátorítja is a srácot, miközben valaki másért van oda. Egy vödör takonynak éreztem magam. Kedden amikor együtt jöttünk haza, alig szólt hozzám. Az órája után lementem hozzá és közöltem vele, hogy ha képtelen hozzám barátként viszonyulni akkor hagyjon békén.

Borzasztóan fájt. Fájt az, hogy csalódást okoztam neki, fájt az, hogy ezt kellett mondanom, fájt, hogy ki kellett kosaraznom, és hogy az első ember, aki életemben szerelmet vall nekem, az pont a legjobb barátom.

Hetekig nem beszéltünk, végül rászánta magát, hogy bocsánatot kérjen és elkezdtünk semmiségekről beszélgetni. Az idei évre a hamvaiból sikerült újjáépíteni a kapcsolatunkat. De elég sok dolog változott meg. Például ő állítása szerint kiszeretett belőlem, ám már az én érzéseim sem ugyanazok felé. Több lenne? Nem tudom.

Így jártam hát én. Nem tudom, mit hoz nekünk a jövő, de azt tudom, hogy nagyon szeretem mint barátot, de nem merném kijelenteni, hogy ez ennél több lenne. Félek, hogy belé szeretek, amikor ő már elfelejtett. Korábban eszembe sem jutott volna úgy gondolni rá, akkor most miért van ez így? Miért ilyen bonyolult minden?

Ti mit gondoltok a fiú-lány barátságról? Ha van véleményetek, hagyjatok kommentet :) Legközelebb találkozunk, addig is

legyetek jók!

FMBxxx