December 28, csütörtök - Szülinapom van, avagy 17 év, 17 tény rólam és a blogról = az Egoista, Clickbaites, Unalmas, Gáz Bejegyzés /053

Sziasztok!

Kép forrása

A mai egy nagyon nevezetes nap az életemben, mint azt már a címből is kitalálhattátok. Ma töltöm be ugyanis a 17. életévemet. Sokat gondolkodtam ahogy általában szoktam, hogy mit is írjak ma ki nektek. És végül amellett döntöttem, hogy a 17 év apropójából 17 dolgot fogok veletek megosztani. Ezeknek hozzám, a blogomhoz vagy úgy általában a világhoz való hozzáállásomhoz lesz köze. Pár napja eszembe jutott, hogy ez milyen egoista, clickbaites ("kattintáscsali", avagy figyelemfelhívó címmel megtekintéseket szerző alkotók kedvence), unalmas, gáz bejegyzésötlet, meg amúgy is, miért akarnék én ilyet csinálni. Két érvvel győztem meg magam:

1) Ez az én nyilvános naplóm, ahogy azt már kismilliószor elszajkóztam itt, és hadd írjak már arról, amiről akarok és akkor, amikor akarok, és...

2) ...SZÜLINAPOM VAN, EMBER!! Ezen a napon igenis leszek elég egoista egy ilyen bejegyzéshez.

Szóval most bele is kezdenék, elég nagy szám az a 17. Igyekszem minél újabb infókkal szolgálni, de biztosan lesz köztük olyan, amit már korábban olvashattatok a blogon.
Széljegyzet: ha minden jól megy, ez a bejegyzés pont 28-án éjfélkor fog kimenni. Eredetileg ütemezni akartam, de az ütemezésnél a standard időzóna van megadva, ami pontosan 9 óra 1 perccel a mi időnk előtt van. Értitek, na. Amúgy is a szülinapom előestéjén már évek óta virrasztok, szóval most megtoldom egy Blogger-látogatással.
Update: pont emiatt a retek időzóna miatt 27-ét írja a közzététel dátumául, ezzel ne foglalkozzatok :)

1. A bloggal kezdeném, pontosabban a blog címével. Ez ugyanis egy érdekes történet, igaz, kevésbé érdekes, mint a blogger nevem története, majd jön az is. Szóval, miért is lett Magamban beszélek a blog neve? Ez ott kezdődött, hogy unalmas augusztusi napjaim egyikén a kezembe keveredett a Girl Online című könyv angol kiadása, és éppen azt olvasgattam az egyik kezemben szótárt szorongatva, előttem pedig a Google Fordítót megnyitva. A könyvet olvasva (aki nem tudja, egy bloggerina kalandjairól szól, egyébként nem rossz regény) eszembe jutottak azok az idők, amikor J barátnőmmel bevetettük magunkat a Bloggerbe és rémesebbnél rémesebb történeteket írtunk, amikre akkor nagyon büszkék voltunk. Na meg eszembe jutott az is, amikor inkognitóban álltam neki egy olyan blogot írni, ahol aztán minden kezem ügyébe akadó dolgot szétkritizáltam. Gyorsan vége is lett. És belegondoltam, hogy milyen király is volt, amikor senki sem tudta, hogy ki is vagyok én, és azt írhattam, amit csak akartam. Így aztán, mielőtt elhagyott volna a bátorság, bejelentkeztem az inkognitós fiókomba és létrehoztam az új blogomat. És most térünk rá a tényleges témára, ugyanis itt jött az a rész, hogy mi legyen a cím? Sokáig csak ültem és bámultam a képernyőt. Mindenféle sabloncímek jutottak eszembe, vagy ami egyedibb is volt, az se tetszett meg. Dalokat böngésztem közben. Angol címet akarok, vagy magyart? Vagy valami szuahéli vagy urdu nyelvűt, amit senki sem ért és akár azt is írhatom, hogy Sz@rjál sünt!, mert úgyse tudja senki, mit jelent... Egyszer csak megakadtam az akkori egyik kedvenc dalomnál, és gyorsan elvetettem a sünszarós címet. A dal címe magyarra fordítva magamnak beszélek, ha a Google Fordítót használjuk, ebből gyorsan kiszedtem azt, hogy magamban beszélek. És megvilágosodtam, hogy ez az én címem. Elvégre, ha ez a blogom is olyan lesz, mint a többi, akkor szinte senki nem fogja olvasni, de ez már nem érdekelt. Ha senki nem olvas, akkor lényegében tényleg magamban beszélek. Szóval ja, így született meg a blog címe. Jó hosszan írtam le, most már biztos érdekel benneteket, hogy mi volt az ihletadó szám. Szóval íme, a blogom zseniális címe lényegében Chesternek köszönhető. Nyugodjon békében, bennem is hatalmas űrt hagyott.

Linkin Park - Talking To Myself

2. Akkor most jöhet a nevem története. Igyekszem valamivel jobban összetömöríteni a sztorit. Aki ismer, vagy esetleg figyeli a blogot, az tudhatja, hogy a Végzet Ereklyéi- és a Beavatott-könyvek mellett az Éhezők Viadala-széria is a szívem csücske. Éppen azokban a napokban néztem végig kb negyedszer, de ez részletkérdés a teljes sorozatot filmben. Megjegyzem, amikor először megnéztem, az J barátnőm miatt történt, mert velem akartam megnézni a moziban az utolsó filmet és én még nem láttam a többit. Így egyszer nála aludtam és két filmet le is tudtunk, a harmadikat pedig egy beteg délutánon néztem meg.

Szóval éppen Éhezők Viadala-lázban égtem, amikor sor került a Magamban beszélek megnyitására. A blogot még az előző blogger nevemen hoztam létre, de szükségem volt egy újra. Sok baromság jutott eszembe, elvégre ki figyeli azt, hogy hogy hívják a bloggert, aki írja az általa olvasott blogot? Aztán végül megszültem, hogy mi leszek. Szintén ekkoriban ugyanis volt szerencsém az Episode című applikációhoz. Nem fizetett promóció, mellesleg mentségemre legyen mondva, nagyon unatkoztam akkoriban. Ebben volt egy eléggé buzi karakter semmi bajom a melegekkel imádom őket a kedvenc énekesem is meleg Tequila Mockingbird névvel. És erről ismét a THG jutott eszembe, hogy ez a mockingbird nem is olyan rossz ötlet, de kéne valami elé még. Nem akartam a tequila részt is lenyúlni belőle, így csodálatos kreativitásomnak hála másodpercek alatt született meg a Rohadék Poszáta. Szóval igen, elég kalandos az életem.

3. Na, akkor térjünk le kicsit a blog témájáról. A következő dolog, hogy lovagoltam négy évig. Igazából körülbelül ötéves korom óta odavoltam a lovakért, ami azért volt fura, mert a családban egyetlen lovas van rajtam kívül, anyu unokatestvére, ő meg valljuk be, nem egy közeli rokon. Szóval ezt rejtély, hogy honnan örököltem. Mindenesetre mindent tudtam a lovakról és mindent elolvastam, ami lovakról szólt, legyen az könyv, magazin, hirdetés, bármi. 11 éves koromig azonban nem mertem lóra ülni. Mindig csodáltam a lovasokat, ahogy könnyűszerrel irányítják az állatokat, ami lovas előismereteim birtokában tudtam, hogy nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Végül pár hónappal a 12. születésnapom előtt rászántam magam, hogy én márpedig megtanulok lovagolni. És így is lett. Három évet húztam le abban a lovardában, ahol kezdtem, ezután egy nyár idejére J lovardájába jártam, ahonnan ősszel eljöttem és egy frissen megnyílt lovardába kerültem. Imádtam oda járni, maga volt az elit, és ahhoz képest nem is volt drága. Elkezdhettem megtanulni ugratni, ami lényegében lovas karrierem egyik legfőbb céljaként lebegett a szemem előtt azóta, hogy először nyeregbe kerültem. Néhányszor le is estem, de ez nem tántoríthatott el. Végül az a lovarda inkább versenyeztetésre adta a fejét, én pedig kénytelen-kelletlen elváltam az ott szerzett barátaimtól, Bogártól és Nonótól, ahogy Szöszitől is, de utólag egyébként kiderült, hogy ez utóbbi nem is akkora tragédia, hiszen Szöszivel évfolyamtársak lettünk a gimiben. Átmentem egy helyre, ami sokkal közelebb volt az otthonunkhoz, mint az eddigiek, de végül kihunyt bennem a lovak és a lovaglás iránti szenvedély, és januárban végleg otthagytam a lovakat.

Széljegyzet: ugyanitt lovas regények eladók, ha érdekel, írj e-mailt :D

4. A másik dolog, amit rejtély, hogy honnan örököltem, az a rajztudásom. Szintén az van, hogy rajtam kívül egy művészlélek van a családban, a Móni, aki nem tudom pontosan, hogy kinek a kije, de még távolibb rokon, mint az előbb említett lovas másodnagynéni. És az a helyzet, hogy néha áldás, néha átok az, hogy senki nem foglalkozik a családban képzőművészettel. Áldás, hiszen mindenkinek én vagyok a szeme fénye, nahát, hogy ez a leány milyen gyönyörűen rajzol! Viszont sokkal többször átok, mint áldás. Hiszen senki nincs benne a szakmában, és senki sem tud egy épkézláb kritikát megfogalmazni a képeimre, mindre csak azt hallom, hogy bárcsak én is ilyen tehetséges lennék, mint te, így aztán minden problémámat magamnak kell megoldanom, vagy mehetek vele a rajztanáromhoz. Ő legalább komolyan vesz. Na igen, az átok másik része, hogy mivel nincs más rajzos itt a Mockingbird-famíliában, így aztán anyuék előtt nincs példa arra, hogy igenis be lehet futni egy sikeres karriert, mint művész vagy grafikus. Valahányszor szóba kerül a képzőművészeti, gyorsan elterelik a témát. De én oda fogok menni, szóval ne aggódjatok miattam :)

5. A zene fontos szerepet játszik az életemben, mindannak ellenére, hogy nem játszom semmilyen hangszeren (két évig furulyáztam kb 10 évesen) és az énekhangom is hagy némi kívánnivalót maga után. Imádok zenét hallgatni, minden helyzetre találok magamnak valami dalt, ami segít átlendülni a holtponton vagy éppen amire tudok egy jót bulizni. Gyanítom, ezzel nem vagyok egyedül. A kedvencem a rockzene, de szinte bármit meghallgatok. A legkedvesebb előadóim a The Script, a OneRepublic, az Arctic Monkeys és Adam Lambert, de még sokáig tudnám sorolni. A OneRepublicról csak annyit, hogy volt szerencsém ott lenni a 2015-ös budapesti koncertjükön a nagynénémmel és a nagyon nagy nénémmel (a mama testvérével). Szép emlék, még őrizgetem a koncertjegyet. Na meg azt se felejtem el, amikor hazafelé tartva *Kukutyimba* megálltunk a McDrive-nál kajálni. Azóta se ettem sajtburgert éjfélkor.

Az Arctic Monkeys-t pedig eredetileg azért kezdtem hallgatni figyelem, az egyik legféltettebb titkomat árulom most el nektek, hogy bevágódjak egy srácnál. Akkor még nem is gondoltam, hogy ennyire odaleszek értük és jobban belezúgok Alex Turnerbe, mint A Srácba. Csak vicceltem :D

Aleeeeeeeeeeeeeeex <333333333
Kép: Tumblr

6. Amióta nem lovagolok, a sporttevékenységeimet a görkorizás, a rollerezés (jajjajj, emlékeztek még erre a kalandomra?) és a biciklizés teszik ki. Ezeket leginkább a száguldás érzése miatt élvezem, főleg, ha aki velem jön, az bicajjal van, ilyenkor muszáj tartanom a lépést és szabadon száguldhatok a rollerrel vagy görkorival. Télen ezeknek befellegzik MÁR AMIKOR VAN HÓ, ilyenkor korcsolyázni járunk a közeli műjégpályára.

A másik sport, amiben a családunk érdekelt, a fittséget nem, ám matektudást igénylő darts. Én ugyan nem játszom versenyszerűen, de többen is versenyeznek a családunkban, sőt a nagybátyám a helyi dartsclub elnöke. Én a legutóbb egy háziversenyen pontíróként voltam jelen. Két meccset bírtam szuflával, utána már számok repkedtek a szemem előtt, ha behunytam, és az 501 az egyik legtermészetesebb számmá vált számomra. Jelenleg tart a világbajnokság, amit mi mindig figyelemmel kísérünk, ez idén sincs másképp. Az én legnagyobb kedvencem az idén visszavonuló Phil "The Power" Taylor, a 16-szoros világbajnok. Azóta kedvelem ennyire, hogy tavaly véletlenül a kezembe akadt a könyve, ami megvan apunak. Belelapoztam és azon kaptam magam, hogy érdekel és teljesen magába szippantott az a világ.

Na, ezt fogadjunk, hogy nem tudtátok rólam :))

7. Van két teknősöm. Ékszerteknősök mindketten, bár fajtájukhoz képest kifejezetten nagyok, de imádom őket. Az egyik már hat, a másik öt éve él nálunk. Szóval azért elmondhatom magamról, hogy sikerült életben tartanom két teknőst egész hosszú ideig!

Régen nagyon szerettem volna egy kutyát, de amióta a tágabb családi körben két helyen is van kutya, eléggé megváltozott erről a véleményem. Rájöttem, mennyi macera van velük. Plusz társasházban lakunk, így még nehezebb lenne eltartani egy kutyát. Már csak a tesóm nyaggatja folyton anyuékat a kutya miatt, de úgyse fognak kötélnek állni. Vagy mi.

8. Én az a fajta ember vagyok, aki nem tévézik. Ilyenkor szoktak a többiek húúúzni. De tényleg, csak nagy ritkán ülök le a tévé elé, mint például karácsonykor a Reszkessetek betörők! idejére, egyébként leginkább National Geographic-ot vagy Discovery Channel-t nézek. Nem vicc! :) Imádom a Pedig jó ötletnek tűnt című, fizikával foglalkozó műsort. Persze azért megvannak a kedvenc filmjeim is, mint az előbb emlegetett Éhezők Viadala és a Beavatott sorozat. Meg a vetélkedőket is szeretem, de inkább azokat, ahol a tudásunkat hasznosíthatjuk, mint a Maradj talpon!-ban.

9. A legtöbb emberrel, diákkal ellentétben gyűlöltem óvodás lenni. Ezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert erről tervezek egy hosszú, mélyebb hangvételű, komolyabb bejegyzést 2018 elején. És nem, nem az óvodai mindennapjaimról fogok benne beszámolni, bár annak is határozottan köze lesz ahhoz, amit mondok. A többség 16-17 évesen, sőt, már akár 10 évesen mosolyogva gondol vissza az óvodai évekre, amikor még nem volt lecke, egész nap a társakkal játszhattunk és mosolygós óvónénik vártak minket minden reggel... Hát ez nálunk rohadtul nem így volt. Legalábbis egyeseknek ez így ment, nekem nem igazán. Mondom, ez majd téma 2018-ra...

10. Ha már a kisgyermekkornál tartunk, nagyon fiatalon megtanultam írni és olvasni. Így visszaemlékezve én az a fajta könyvmoly vagyok, aki ugyanazt csinálja úgy 12 éve: nagycsoportosként, amíg a többiek játszottak, én vagy az asztalnál rajzoltam, vagy a szőnyegen ültem és könyveket lapozgattam. Az óvónők azt hihették, hogy ugyanúgy képeket nézegetek, mint a többiek, de én lelkesen olvastam a rövidke történeteket, így előfordult, hogy a csendes pihenőkor felolvasott mesének előre ismertem a végét, hiszen délelőtt elolvastam a könyvet :) Aztán jött az általános iskola, ahol megtanultam, hogy lehet a legnagyobb hangzavarban is a legnagyobb nyugalommal olvasni, és ezt tökéletesítettem most a gimnáziumban. Persze ha a közelemben ül A Srác, simán képes vagyok percekig ugyanazt a sort bámulni és nem érteni belőle semmit, neki meg se kell szólalnia, hogy elterelje a figyelmemet.

Kép forrása

11. 13 évesen nagyon nagy, levakarhatatlan rajongója voltam egy azóta már feloszlott fiúbandának. Nem szeretném megemlíteni, hogy kik voltak azok, lehet tippelgetni. Szerintem nem az a banda, akikre először gondolnátok :) Reggeltől estig az ő számaikat hallgattam, kívülről tudtam a dalszövegeiket és a feldolgozásaikat, mindegyikük szülinapjára emlékeztem - és emlékszem a mai napig. Bármennyire is az a helyzet, hogy így visszagondolva úristen de gáz, hogy én ezt hallgattam, de akkor nagyon sokat jelentettek nekem. Akkoriban pont egy mélyponton voltam, ez a mélypont minden tanévben eljött, körülbelül szeptember 1-től június 15-ig tartott, és nagyon kellett valami, ami lelket önt belém. Hát ez akkor éppen az ő zenéjük volt, és nagyon hálás vagyok nekik minden akkordért, amivel engem segítettek a tudtukon kívül. Olyan szövegeket írtak, amelyek tartották bennem a lelket, hogy nem szabad feladni. Sok osztálytársam csúfolt azért, mert őket hallgattam, számukra ez nem számított zenének, de ebben kifejezetten letojtam a véleményüket. Aztán szép lassan elmúlt ez a rajongás, de a mai napig szívesen hallgatom őket, ha nosztalgiázni van kedvem, vagy valami könnyedebb zenét szeretnék hallgatni.

12. Nagyon adok mások véleményére. Ez egy nagyon rossz szokás. Az előző pontnál jutott eszembe, amikor azt mondtam, hogy a Fiúbanda esetében nem érdekelt a többiek véleménye. Nyilván valamilyen szinten zavart az, hogy ezért beszólogatnak, mert mégis mit érdekli ez őket? De sikerült őket nagyjából figyelmen kívül hagynom és ezért büszke vagyok magamra.

Na de ettől eltekintve tényleg fontos nekem mások véleménye, például visszajelzések formájában arra, amit csinálok. Itt mondjuk ez pont hogy jó tulajdonság, hogy érdekel, hogy mások mit gondolnak a munkáimról vagy a blogomról tényleg ti mit gondoltok a blogomról? Egyéb esetekben viszont nagyon rossz, hogy ha mondjuk felveszek valamit, akkor azt kérdezem magamtól, hogy oké, de vajon a többiek mit gondolnának erről? vagy ha csinálok valamit, ami szerintem butaság volt, akkor napokig azon gyötrődök, hogy vajon mennyit eshettem a jelenlevők szemében. Ez nem jó, nem így kéne hozzáállnom a világhoz. Lassan ideje lesz változtatnom.

13. Nagyon kritikus vagyok magammal. Talán erre mondják azt, hogy elsősorban önmagunknak kell megfelelnünk, a többi lényegtelen. Én saját magam legnagyobb kritikusának tartom magam na jó, a tesóm után. Ezen is változtatni kéne, de nem tudom, tudnék-e valaha is tenni valamit ez ellen. Ezért is kapom fel gyakran a vizet azon, ha senki sem veszi észre a hibákat a rajzomon vagy festményemen, pedig alapvetően egy hidegvérű embernek mondhatom magam mindenféle értelemben, mert egyébként a hideget sokkal jobban bírom, mint a meleget.

14. Tériszonyos vagyok. Régebben ez nagyon durva volt, aztán a lovakkal valamelyest enyhült a félelmem (volt olyan, hogy akkora lóra kellett felmásznom, aminek a tetejét alig láttam. Kis segítséggel, de megoldottam, szerencsére utána már csak egyszer ültem azon a hatalmas állaton), de például repülőre soha nem fogok felülni. Emellett a vizet se nagyon szeretem, bár úszni tudok, de ha tehetem, inkább távol tartom magam a víztől.

A pókoktól tavaly nyár óta ódzkodom. Úgy történt, hogy kempingezni mentünk egy éjszakára a Velencei-tó mellé apuékkal meg a nagybátyámékkal (ez a nagybátyámék annyira hosszú, és mivel sokat vannak jelen az életemben, Bátyuséknak fogom őket hívni). Igazából egy éjszakai túrán vettünk részt, és nem akartunk onnan még hazakocsikázni *Kukutyimba*, így aztán a tóparton egy kempingben állítottuk fel a sátrainkat, egy hatszemélyest, amibe jobb esetben négyen férnek be, meg egy kétszemélyes kicsit, itt aludtam én egyedül. Aztán reggel felkeltem (4:58-kor, úgy, hogy 3:45 körül aludtam el - kiadós pihenés, mi?) és azt vettem észre, hogy a fejem felett mászkál két kaszáspók meg egy hatalmas sötét valami, ami, mint utólag kiderült egy szöcske volt. Bepánikoltam, percekig csak mozdulatlanul bámultam őket, majd vettem egy mély levegőt és kirontottam a sátorból. Elérvén a mosdóba sajnos azt kellett tapasztalnom, hogy kb a világegyetem összes kaszáspókja ott gyűlt össze (már amelyek nem a sátramban tanyáztak éppen és vették át az uralmat). Azóta fosok a pókoktól.

15. Nagyon szeretek kirándulni és kempingezni ezt az előző történet is bizonyítja. A kempinget sokkal élvezetesebbnek tartom, mint mondjuk szállodában megszállni. A kirándulás pedig szuper kikapcsolódás, lehet közben beszélgetni vagy csak simán zenét hallgatni és nem is kell sietni sehová. Többször is voltunk már éjszakai túrán és teljesítménytúrán is a családdal, de persze sokszor megyünk el nappal, a saját kedvünkre is flangálni a hegyekbe, egyébként 31-én is erre készülünk, nagyon várom. Az egyik legemlékezetesebb túránk egy hajnali kirándulás volt a Bakonyban, ahová éjjel kettőkor indultunk kocsival, nagyjából háromkor értünk oda és ott ért minket a napfelkelte. Emellett kipróbálhattam a nagybátyám fényképezőgépét, ami sokkal jobb képeket csinál, mint a sajátom, és rókát és őzt is fotóztunk.

Ez a kép pont azon a túrán készült a felkelő napról :)

16. Régebben rengeteg vackot gyűjtöttem, bár kisgyerekként szerintem mind így voltunk vele. Volt lófigura-, vadgesztenye-, könyv- és képeslapgyűjteményem, de még sorolhatnám tovább. A vadgesztenyék már nyilván nincsenek meg, de a többi még megvan a felsoroltakból, a lovaktól pont most tervezek megválni. A könyveimet már nyilván nem sorolom a gyűjtemények közé, elvégre számomra a könyvek már létszükségletté váltak és nem is tudom, mit kezdenék nélkülük. A képeslapjaim is valahol hevernek, de jól elkevertem őket. Még most is gyűjtök ezt-azt, például a Könyvmolyképzős könyvjelzőket, amiből már rengeteg van, sőt, sok többször is megvan. Emellett gyűjtöm a bandapólókat is, van két Arctic Monkeys-pólóm és egy pulcsim, két Ákosos pulcsim és egy pólóm, meg vannak egyéb rajongói cuccaim is, de azoknak a többségét úgy nyomtuk pólónyomdában, tehát nem eredetiek sajnos. Új projektem pedig a kaktuszok gyűjtése :)

17. Na, már a végére is értem :D Így végezetül szerintem azt említem meg, hogy... hát nem tudom, mit mondjak. Nincs semmi szuperképességem, amivel így zárásként eldicsekedhetnék, egy átlagos lány vagyok, aki imádja a művészeteket és a természetet és szeret olvasni. Ennél több szerintem nem kell :)

Köszönöm, hogy velem tartottatok ebben az egoista, clickbaites, unalmas, gáz bejegyzésben, azért remélem, tetszett nektek ez a 17 jelentéktelen információ egy olyan lányról, aki egy tök ismeretlen blogot vezet. Ez amúgy eddig a legnézettebb blogom, szóval biztosan folytatni fogom még. Sokáig. Muhahahahaha.

Szilveszterkor majd jelentkezem még remélhetőleg, vagy legalábbis addig valamikor írok, addig is

legyetek jók!

FMBxxx

WAT DA FAKK, 17 ÉVES VAGYOK?!!!