Január 4, csütörtök - Néma voltam 10 évig #őszinteleszek2 | A szelektív mutizmus, ahogy én megéltem /056

Tudtad?
Létezik egy szelektív mutizmus nevű rendellenesség.
Az ebben szenvedő ember túlságosan fél ahhoz, hogy
bizonyos szituációkban megszólaljon, akár az iskolában,
annak ellenére, hogy képes a beszédre.
Kép forrása

Sziasztok!

A mai bejegyzés elég mély hangvételű és hosszú lesz. Hogy miért is? Mert úgy döntöttem, ismét őszinte leszek hozzátok. Az előző nagyonőszinte bejegyzésemet, melyben a fiú-lány barátsággal kapcsolatos gondolataimat és tapasztalataimat osztottam meg veletek, megnézhetitek ide kattintva.

Nagyon régóta tervezgetem ezt a bejegyzést, amit most olvasni fogtok. Nem tudtam volna hogyan megfogalmazni, hogy mi is történt velem gyerekkoromban és hogy mindez hogyan hatott ki az ezt követő, nagyjából 10 esztendőmre. De én úgy döntöttem, megpróbálom szavakba önteni mindezt és elmesélni nektek. Ki tudja, talán segítek vele valakin, nem? Talán valaki közületek pont hasonló cipőben evez. És hogy mi inspirált ennek a megírására? Inkább ki. Az egyik kedvenc íróm, Rácz-Stefán Tibor. Mindhárom eddig megjelent regénye csupa tabutémát boncolgat, úgymint: homoszexualitás, iskolai bántalmazás, halál, gyilkosság, rasszizmus... és most, a Mikrofonpróbát olvasva megérkezett valami új: a mutizmus. Ez a szó szerintem oly mértékben idegen az emberek számára, hogy még a Blogger is aláhúzta nekem pirossal: márpedig ilyen nem létezik, törődj bele, Poszáta és fogd be a szád! Keress valami értelmeset, valami igazit, amiről írhatsz! A regény azért inspirált, hogy írjam le mindezt, mert a szerző úgy írja le a helyzetet, ahogyan én átéltem. És ez nagyon nagy lendületet adott nekem. Dávid gondolatait olvasva azon kaptam magam, hogy az jár a fejemben, hogy ez az ember a fejemből vette ki a szavakat, és hogy erről írni szeretnék.

Kép forrása

Így hát én már csak azért is megmondom most a magamét. A mutizmus szó valójában némaságot jelent, azon belül a szelektív mutizmus pedig a választott némaságot, vagy valahogy így mondják. És hogy én mindezt honnan tudom? Egy pszichológustól sok mindent megtudhat az ember, nemde? Pláne, ha már hetedikes és úgy gondolja, elég nagy ő már ahhoz, hogy ne vonuljon félre rajzolgatni, amíg anyu meg a pszichológusnő beszélget. És tudjátok, miért is akarom ezt megírni? Mert, miután meghallottam ezt a kifejezést, ez egyfajta megszemélyesítése volt a problémámnak. Úgy éreztem, ez az enyém. És rengetegszer gugliztam rá, de csupa pszichológiai bejegyzést találtam különböző oldalakon, vagy hozzátartozók tapasztalatait. De olyat egyet sem találtam, ahol egy mindezt átélt ember írna le tapasztalatokat, így kelepcében ragadtam. Én most segíteni akarok mindenkinek, aki ebben a helyzetben van. De úgy döntöttem, úgy kezdeném ezt is, ahogy az előző őszinte bejegyzést, szóval...

Ab ovo

Az egész dolog egészen kicsi, óvodás koromban kezdődött, és 15 éves koromig tartott. Nem voltam sem bölcsődés, sem kiscsoportos óvodás, középső csoportosan kerültem először közösségbe. Csodabogárnak fogtok tartani, de rengeteg mindenre emlékszem akkorról, például az első óvodában töltött napomra. Akkor még semmi gondom nem volt. A gyerekek ugyan nem mutattak túl nagy érdeklődést felém, viszont elvoltam én magamban, soha nem igényeltem társaságot. Leültem velük rajzolgatni, de nem foglalkoztak velem, ahogy az óvónők sem. És ez így volt jó és sokáig így is maradt.

Az óvónőkkel az volt a baj, hogy nem tetszett nekik, hogy nem olyan vagyok, mint a többiek. Nem voltak kihíváshoz szokva, és engem is be akartak állítani a csupa mosolygós gyerekből álló sorba, ahonnan senki nem lóghat ki. És ezen is voltak. Csak nem a megfelelő módszerekkel. Sokáig elbeszélgettem másokkal, ez nem okozott problémát, de idővel valami elszakadt bennem, ugyanis azt várták el tőlem, hogy olyan legyek, mint a többi gyerek és ez nekem nem tetszett. Így aztán még inkább elzárkóztam a többiek társaságától, többnyire magamban rajzolgattam vagy olvastam a szőnyegen (míg a többiek csak képek nézegetésére használták a könyveket, én kiolvastam őket). A két óvónőnek nem tetszett a kihívás bennem. Az egyikük nagyjából a második óvodás évem során kegyetlen eszközhöz folyamodott és a többi gyereket használta fel ellenem. Minden lehetőséget megragadott, hogy kicsúfoltasson és kinevettessen velük. Ha ezzel az volt a szándéka, hogy megelégelem és beállok a tökéletes, életvidám gyerekek sorába, hát nem ért célt. Megnémultam közösségben. Úgy voltam vele, ahogyan Engel Dávid a Mikrofonpróbában: ha nem beszélek, nem bánthatnak. Egyetlen kislány volt a csoportban, akivel titokban beszélgettem, de gyakran ő is talált magának jobb játszótársat nálam. A húgom is a mi csoportunkba járt, de neki már akkor is több barátja volt, mint nekem. Otthon persze be nem állt a szám, de mindennemű közösségben mellőztem a beszédet.

Tovább bonyolította a helyzetemet, hogy a pszichológusokkal sem voltam hajlandó szóba állni, akik ezt "megbosszulván" nagycsoportos koromban közölték a szüleimmel, hogy nem mehetek iskolába, még egy évet kell az óvodában töltenem. Egy korábbi teszteredményem szerint négyévesen iskolaérett voltam, de emiatt még egy évet kellett az óvodában töltenem, minek következtében hét, csaknem nyolc évesen kerültem be általános iskolába. Itt sem volt rózsás a helyzetem, habár elsőre úgy tűnt.

Az oviban sokszor gondolkodtam azon, hogy ha én iskolás leszek, beszélgetni fogok. Biztosan idiótának néztek, amiért ilyeneket írok, hogy óvodában sokat gondolkodtam, meg ilyenek... De rengeteg dologra emlékszem szó szerint a mai napig abból az időszakból. Kisgyerekként (is) értelmesebb voltam, mint a nagy többség. Amikor aztán bekeveredtem az iskolába, azzal találtam szemben magam, hogy két korábbi ovistársam is az osztályomba jár. Én márpedig úgy voltam, hogy ha ők idejárnak, én már csak azért sem fogok megszólalni. Így tovább hallgattam.

Ami NEM a szelektív mutizmus:
- egyszerű szégyenlősség, ami majd elmúlik
- bunkóság
- visszaélés vagy trauma eredménye
- manipulálás és ellenszegülés megmutatkozása
- figyelemfelhívás
- az autizmus egy fajtája
- hülye az illető vagy rossz a felfogása
Kép forrása

Teltek-múltak az évek, és sokan könyveltek el magukban idiótának. Az osztályomban, amíg alsó tagozatosok voltunk, senki sem csúfolt, az osztályfőnökünk nagyon figyelt az osztályra és soha nem hagyta volna, hogy valaki bántson mást az osztályban. Még az is előfordult, hogy amikor egyszer egy felettünk járó srác megütött az udvaron (igen, konkrétan ez történt), az osztálytársaim rögtön bevittek a tanító nénihez, aki aztán a következő órára addig nem jött be, amíg ki nem derítette, hogy melyik gyerek bántott. Szép évek voltak. Nem volt sok barátom, de továbbra sem bántam. Elvoltam én csendben, délutánonként a napköziben az egy szabad órát is azzal töltöttem, hogy rajzolgattam vagy a naplómba írogattam. Harmadikban jött az osztályunkba több új gyerek is. Köztük J. Nem álltam szóba vele sem, de egyből megkedveltük egymást, mindketten művészlelkek voltunk. Igen, ez ugyanaz a J, aki továbbra is osztálytársam és az egyik legjobb barátom. Egész jól éreztem magam. Nem bántam volna, ha minden úgy marad, ahogy volt. De semmi sem tart örökké.

Negyedik osztály végén könnyes búcsút vettünk az alsós tanárainktól és felkerültünk a felső folyosóra, egy új osztályfőnökhöz. Kedveltem őt, és ő is kedvelte az osztályát. Az egyetlen baj az volt, hogy őfelé egy tökéletes közösség képét vetítettük, míg az osztályon belül megkezdődtek a csatározások, amik alsó tagozatban elmaradtak. Aztán persze a bunkó fiúk megtaláltak maguknak engem is, mint a gyenge láncszemet. Elég volt egy aprócska papírfecni, amin a J-vel való levelezésünk állt, és dugába dőlt minden ebbe a közösségbe vetett hitem. Mindent megtettek, hogy megtörjenek. Csókosnak tartottak, elvégre felmentésem volt a szóbeli feleletek és az éneklés alól is, emellett a jegyeim egyhangúságát (a rengeteg ötös között nagyjából félévente egy négyes) pedig annak tudták be, hogy benyalok az összes tanárnak (már bocsánat a kifejezésért). Egyre nehezebben viseltem. Az ofő is tudott a problémákról, de gyakran egy-egy szentbeszéddel letudta az egészet. Igen, elismerem, néha előfordult, hogy túlreagáltam azt, amit mondtak. A Facebook megismerésével újabb problémákba ütköztünk. Azt hittem, ez hasznos dolog lesz, elvégre végre valahogy, írásban tudni fogok kommunikálni másokkal. Aha. Hát nem. Vagyis igen, a kommunikáció ment, a probléma csak azzal volt, hogy az ellenem fellépő osztálytársak amit a szemembe nem mertek megmondani, azt megírták nekem, sokszor okozván álmatlanul átforgolódott éjszakákat és reggelre vörösre sírt szemeket.

Négyévente kellett pszichológushoz járnom. Fiatalabb koromban nem sokat fogtam fel az anyuval való beszélgetéseikből, ám amikor hetedikben ismét visszatértem oda, inkább ott ültem és hallgattam őket. Addigra már megelégeltem azt, hogy azért, mert néma vagyok, hülyének is tartanak, így beszélgettem is a pszichológussal. Megtudtam, mi a problémám neve, erről már beszéltem előbb. Az, hogy megismertem a szelektív mutizmus kifejezést, segített egy kicsit elfogadóbbnak lennem saját magammal szemben, ahogy a tény is, miszerint állítólag nem voltam ezzel egyedül, és rengetegen élnek együtt ezzel a problémával, hol kevésbé, hol sokkal rosszabb fokozattal.

A legdurvább mélypont nyolcadikra ért el. Addigra már eltökéltem magamban, hogy én a gimnáziumban beszélni fogok, nem érdekel, mi lesz. Azon a nyáron szóba álltam J-vel. Először egy messengeres hangüzenet formájában, majd személyesen is. Az iskolában nem beszéltünk, de sokat telefonáltunk, vagy csak simán hangüziket küldözgettünk egymásnak. Jól elvoltunk. Az osztálytársaimmal igyekeztem az írásban történő kommunikációt is a minimális mennyiségűre csökkenteni, így sok sírást kerültem el. De ők tudták, hogy tudok beszélni, és igyekeztek mindent megtenni, hogy megszólaljak, bár eddigre ezt már kezdték feladni, így az egyetlen céljuk az volt, hogy lássák, ahogy tönkremegyek idegileg. Többször is belém kötöttek még így az utolsó közös évünk tiszteletére. És bevallom: időnként megfordult bennem a gondolat, hogy jobb lenne a világ nélkülem. Nem mertem volna megtenni, de rengetegszer gondolkodtam rajta. A húgomat nem faggatnák folyton arról, hogy miért néma a testvére, J-t nem piszkálnák, amiért velem barátkozik, nem lenne azzal probléma, hogy ha megyek továbbtanulni, azt alaposan le kell papírozni, mert hát mégis csak néma vagyok, vagy mi... De nem tettem meg, képtelen voltam rá. Az mindenesetre biztos, hogy azóta egészen másképp gondolkozom a halálról, talán nem csak a sötétség várna minket odaát. Mindenesetre még itt vagyok, és nem is tervezek menni egyhamar :)

Nyolcadikban az tartotta bennem a lelket, hogy ha ezt az évet lehúztam, eltakarodok innen valami sokkal jobb suliba, ahol barátaim lesznek és csak azért is megmutatom, hogy mire vagyok képes. Persze akkor még nem tudtam, hogy mindezt hogyan is fogom a gyakorlatban kivitelezni, elvégre, ha soha életedben nem beszéltél közösségben, azért ez elég durva váltás. Mindenesetre átestem a felvételin, ahol szokás szerint remekeltem, és májusban meg is érkezett a levelem, hogy bekerültem az általam mindennél jobban vágyott iskolába, amitől legördültek a kövek a szívemről, tudtam, hogy közel már a vége. Létrejött az évfolyamcsoportunk a Facebook-on, így máris egy fokkal szívesebben látogattam a közösségi médiát, mint korábban. Igaz, egy osztálytársnőm elég gyorsan beidegült rám, mert véletlenül nem láttam az üzenetét és ezt úgy vette, hogy nem szeretnék vele barátkozni. A mai napig nem vagyunk barátok, de képesek vagyunk eldumálgatni. Még valamikor április-május környékén toltam egy utolsó nagy veszekedést Kacsával a volt osztálychatben, amibe már beleadtam mindent és onnantól nem érdekelt.

Az osztályfőnököm a tanárbúcsúztatón mindenkinek a kezébe nyomott egy borítékot, ami a jókívánságait tartalmazta nekünk az elkövetkezendő évekre. Az enyémben az állt, hogy nagyon várta, hogy eljöjjön a pillanat, amikor végre beszólok azoknak, akik bántanak, és sajnálja, hogy ez nem történt meg. Én csak úgy voltam vele, hogy ha kiérdemelnék, hogy hozzájuk szóljak, már rég megtettem volna.

Elröppent a nyár és vészesen közeledett a gólyatábor napja, ahol én az utolsó pillanatban meggondoltam magam és visszavontam a táborra benyújtott igényt, így kihagytam mindjárt az első ismerkedési lehetőséget. Elérkezett a tanévnyitó ideje. Az osztályfőnököm kedvesen fogadott és sajnálatát fejezte ki, amiért nem vettem részt a táboron, majd beállított a sor végére egy srác mellé, akivel a mai napig tök jóban vagyok. Akkor nem mertem senkire nézni, így őt sem nagyon vettem szemügyre, mégis tudom, ki volt az. Miután véget ért az ünnepség és Ofő is elmondta, amit akart, szembetaláltam magam J-vel és az új barátaival. Anyu rögtön odalökdösött hozzájuk és kérte J-t, hogy mutassa be nekem a lányokat. Nem volt szükségem pátyolgatásra, tök nyominak éreztem magam, amiért anyu így beégetett, de ki tudja, lehet, ha ezt elhalasztom, nem lenne most ott nekem Bambi, a P, Szí meg J, hogy mindenben mellettem álljanak. És miután hozzájuk szóltam, tudtam, hogy már nem visszakozhatok.

Eleinte még minden nehézkesen ment, és a mai napig gyakran keveredem kellemetlen helyzetekbe. Kaptam már leszúrást VLFT tanárnőtől, és Tea tanárnő is szólított már fel gyanúsan azért, mert látta, hogy inkább rajzolok, ahelyett, hogy figyelnék az óráján. De tudjátok mit? Semmit nem bántam meg. Ha nem beszélnék, nem leltem volna új barátokra. Talán nem ültem volna le Csoko mellé az első napon, amikor odahívott és nem ismerem meg az osztály másik hatalmas könyvmolyát. Nem folytatnék hosszas vitákat Hópihével arról, hogy ki a legmenőbb karakter a Végzet Ereklyéiben és nem találtuk volna ki, mivel fogjuk felvirágoztatni a magyar rajzfilmipart. Sose ismertem volna meg Singvogel-t és nem éltem volna át vele azt a rengeteg mindent a könyvesboltok végigjárásától kezdve addig a bizonyos pontig, amikor ő úgy döntött, többet szeretne tőlem barátságnál, így fájdalommal bár, de elváltak útjaink. Talán soha nem éreztem volna meg, hogy milyen a majdnem-viszonzott szerelem. Életemben először tapasztaltam meg, hogy milyen, amikor talán lenne esélyem valakinél, hiszen ezt korábban soha nem élhettem át - egy némával senki nem járna, még ha kényszerítik rá sem. Sokkal magabiztosabb lettem. De mind e sok pozitívum ellenére ott bujkál bennem az, aki voltam: elég meghallanom a nevem a tanár szájából, hogy a választ tőlem várja, a tenyerem csuromvíz lesz és a szívem ezerrel kezd verni.

Másfél éve mondhatom magam normális tinédzsernek. Visszagondolva én magam is el tudok gondolkodni azon, hogy vajon hogy bírtam ki ilyen hosszú ideig szó nélkül, de elég csak egy sértést felidéznem, amit a fejemhez vagy a monitoromhoz vágtak ezek alatt az évek alatt és elszáll minden bizonytalanságom azzal kapcsolatban, hogy tényleg érdemes volt-e.

Miért nem beszélsz?
Tudom, milyen ez, én is szégyenlős gyerek voltam.
A némaságot választod.
Csak mondd, hogy igen, vagy nem!
Túl menő vagy ahhoz, hogy beszélj hozzánk?
Nem beszélhetnek helyetted mások örökké.
Csak szégyenlős vagy.
Szedd össze magad és szólalj meg végre!
Kép forrása

Hogy mit szerettem volna ezzel a bejegyzéssel? Amit már az elején elmondtam: őszintének lenni, és segíteni azoknak, akik hasonló helyzetben vannak. Talán haragszotok a világra és nem akarjátok megtenni a nagy lépést. De egy napon készek lesztek rá, el fog jönni a ti időtök is. Senki nem kényszeríthet benneteket beszédre és nekem sem ez a célom. Tudom, hogy nehéz, de nem szabad semmit sem feladni. Ha pedig netán egy ismerősötök járna az én cipőmben, ne habozzatok segíteni neki.

Ha pedig Te, kedves Olvasó egyáltalán nem is vagy érintett ebben, szeretném, ha továbbadnád ezt a bejegyzést másoknak is. Remélem, azért valakinek tudtam vele segíteni.

Nagyon furcsa volt az elmúlt napokban újraélni az egész eddigi életemet, de örülök, hogy ezt megírtam. Nem egoizmusból készült ez a bejegyzés, hanem azoknak, akik szüntelenül keresik a választ a kérdéseikre, de nem találják.

Hamarosan újra jelentkezem, addig is szokás szerint

legyetek jók!

FMBxxx