Március 18, vasárnap - Életem 10 legkínosabb szituációja /075

Sziasztok!

A legutóbbi bejegyzésemben egy kis sztorit osztottam meg veletek arról, hogy hogy csuktam be portaszolgálatom idején a suli kapuját a büfés csávó orra előtt. (Olvasd el itt, ha még nem tetted.) Sokan megnéztétek, látszólag el is nyerte a tetszéseteket. De azt kell hogy mondjam, hogy a fent említett eset még csak rajta sincs életem 10 legkínosabb/viccesebb helyzetének listáján. Úgy döntöttem, ma ezeket szedem nektek egy csokorba, hogy nevethessetek egyet és esetleg magatokra ismerjetek egy-egy szituációban :) A leggyengébbtől megyek életem legcikibb helyzetéig. Jó szórakozást hozzá!

Ha téged pont nem érdekelnek a kalandjaim, a tanulságért görgess a bejegyzés aljára.

#10

Mindenki szokott félreérthető dolgokat mondani, akár akarva, akár akaratlanul. Szerintem ebben az esetben az volt a legkínosabb, hogy Messengeren történt, és én akarva mondtam félreérthető dolgot, ám a beszélgetőpartnerem nem vette az adást, ennek következtében ő nem vágta, hogy én miről beszélek, én meg tök gázul éreztem magam, mert ritkán mondok szándékosan félreérthető dolgokat, és lám, még amikor megteszem is kínosan sül el. Nem is én lennék... :)))

Ez azért került a tizedik helyre, mert nem emlékszem már, pontosan mi történt, de azt tudom, hogy elég ciki ahhoz, hogy ide kerüljön.

#9

Forrás

Tavaly, tehát még a gólyaévemben történt, ráadásul kétszer is. Aki ismer, az tudja, hogy bár a tanárnőt nagyon bírom, a kémia sajnos nem a szívem csücske, és a tudásomban is van némi hiányosság. Ezt idén már próbáljuk kompenzálni Dr. Bambi jövendőbeli állatorvos közreműködésével, aki dolgozat előtt és közben is mindent megtesz a jegyeim javulása érdekében. De ettől függetlenül az órákon előszeretettel pihentetem a szemhéjaimat az azt megelőző órák fáradalmai miatt. Ez - mint említettem volt - tavaly kétszer is az elalvásig fajult. Mindkét alkalommal épp hogy elaludtam volna, a tanárnő a legváltozatosabb technikákkal ébresztett fel. Az első alkalommal szimplán rám ordított, hogy POSZÁTA, MAGA ALSZIK?! nyilván a Poszáta a nevemet helyettesíti, míg a második alkalom sokkal emlékezetesebbre sikerült. Történik ugyanis, hogy az első padban ülök a kémiateremben, ami nem a kiolthatatlan tudásszomjamnak köszönhető, hanem annak, hogy elfoglalták a jó helyeket hátul. Így a tanárnő, aki éppen a klórról tartott előadást, egy óvatlan pillanatban az orrom alá dugta az említett vegyszert. Kellemes egy élmény volt.

#8

Amióta beszélek a suliban (ha nem olvastátok a szelektív mutizmusról írt bejegyzésemet amit a Blogger továbbra is ismeretlen szónak jelöl, megnézhetitek ide kattintva), változatos, kínosabbnál kínosabb helyzetekbe keveredem. Gyanítom, ezt a következőt senkinek sem kell bemutatnom. Adott a szituáció, hogy hétvége után visszatérünk az iskolapadba, de te a hétvégédet nyilván nem a reneszánsz magyarországi kibontakozásával vagy a másodfokú egyenlet megoldóképletével töltötted ez csak példa volt, mert utóbbi tizedikes tananyag, az eset pedig tavaly történt, hanem valami sokkal hasznosabb dologgal. Például a pillangós festményedet csináltad. Így történt, hogy abszolút készületlenül ért magyartanárom felszólítása, hogy mondjak valamit az adott témában. A poén az egészben, hogy ha előttem szólította volna fel a mellettem ülő Csokót, ami így fordítva történt, akkor tudtam volna válaszolni, mert eszembe jutott volna legalább a TÉMAKÖR. Így viszont csak bámultam a kezeimet és végighallgathattam a tanárnő nagymonológját arról, hogy nem tanulunk, és hogy más esetben ezért simán egyest adna. Nem tudom, hogy az irántam érzett nem létező mélységes szeretete, vagy a gólyaságunk mentett meg a karótól.

#7

Na, akkor menjünk kicsit visszább az időben, valahová hetedik osztály környékére. Év eleje volt, amikor a legritkább esetben fordul elő az, hogy tesiórákon bármi tesivel kapcsolatosat csinálnánk. Többnyire ugyanaz a nóta: a tanár bá elmondja sokadszorra is a biztonsági szabályokat, amiket aztán nem tartunk be és minden évben van valami baleset, majd játszunk, esetleg erősítünk. Ám abban az évben néhány dolgot felújítottak az iskola területén, többek közt a távolugrógödröt, így a tanár bá úgy döntött, teszteljük le. Soha nem voltam egy élsportoló, ezt szögezzük le. Esett már ki kislabda a kezemből hátrafelé, a labdajátékokhoz nem voltam hajlandó csatlakozni, és a futásban is többnyire az utolsók közt értem a célba. Így a távolugrás sem tartozott az erősségeim közé. Mindenesetre azért próbálkoztam, a tanár bá meg ezt értékelte.

Forrás

A felújított gödör viszont meglepetések hadát tartogatta számunkra, és ez összefoglalható abban, hogy a homok nagy kupacokban állt benne, és hogy a puhasága miatt nem egészen olyan volt, mint elsőre tűnt. Egy szó, mint száz: elég süppedős volt. Így esett meg, hogy én inkább felfelé ugrottam, mint előre, és mikor már a sokadik ugrásom jött, a tanár bá már elég sokszor szólt rám emiatt. Így aztán eltökéltem, hogy az utolsó ugrás már azért is sikerülni fog. Neki is futottam, szemeztem a gödörrel, elrugaszkodtam, szinte repültem, úgy éreztem, ez most szuper lesz... Végeredményként pofára érkeztem a gödörbe. Csak huszon-akárhány ember nézte végig.

#6

A következő eset idén történt, és ez szerintem mindannyiunkkal megesett már. Ismerős a történet, amikor nem tudtál reggelizni, éhes vagy és az óra legnagyobb csendjében dönt úgy a gyomrod, hogy most fogja ezt az egész csoport/osztály/emelet/iskola/város tudtára adni? Tipikus.

Forrás

Engem németórán ért utol a végzet, miközben éppen önálló feladatmegoldást kaptunk. Szerencsére vagy inkább remélem sokan nem hallották, de a mellettem ülő Bambi biztosan, ugyanis hisztérikusan vihogni kezdett. Az osztály nem nagyon lepődött meg, ugyanis Bambi és én vagyunk a két ember, akik angolon és németen a legrandomabb dolgokon vagyunk képesek felröhögni, főleg, ha a tanár pont rátapint egy belsős poénra. Mindenesetre az egyik legrosszabb rémálmom vált valóra ezzel a gyomorkorgós történettel.

#5

Aki régebb óta olvassa a blogot, biztosan tud már Mr. Random Zénóról. Aki őt nem ismeri, azoknak annyit mondanék, hogy A Srác, Aki Kilencedik Első Hete Óta Bejön Nekem. Most azt hiszem, barátnője van,  ezért éppen mélységes bánatba süllyedek és csokit zabálok két hete. Valljátok be, mindenki elkövette már azt a "hibát", hogy ráírt Messengeren élete szerelmére, de ez hol jól sül el, hol rosszul. Az a helyzet, hogy én kezdem megtapasztalni, mit érezhetett Zénó, amikor háromszor is holmi tök random indokkal kerestem őt fel a világhálón, és ebből egyetlen egyszer volt jogos a megkeresésem, amikor az osztályból tényleg csak ő tudta azt, ami engem érdekelt. Na, igen szóval kezdem megtapasztalni, mit érezhetett, ugyanis egy ideje hasonló indokokkal bombáz engem egy másik osztálytársunk, akit nevezzünk most Zsigának. Ez a név most tök random jött, ugyanis anyu pont az előbb ejtette ki a száján egy Zsiga nevű ismerősének a nevét. Nos, Zsiga nem éppen a szívem csücske, és már erősen kezd az agyamra menni. Szegény Zénó, ha ugyanezt érezte velem, hát legszívesebben visszaszívnék minden egyes sort, amit neki küldtem.

#4

Lányok, tegyük a szívünkre a kezünket: mindannyiunk zúgott már bele énekesbe/színészbe/műsorvezetőbe/síugróba/sakkozóba/hangmérnökbe stb. A legnagyobb többség szerintem 10-14 éves kora között esik túl ezen a fangirl korszakán, és utána jöhetnek az igazi fiúk. Igazi, jól van, úgy beszélek, mintha ezeket az embereket az LSD segítené a világra. Én persze még úgy vagyok, hogy bele vagyok zúgva Alex Turnerbe, meg ha már itt tartunk *Random Énekesbe, Random Gitárosba, Random Másik Gitárosba, Random tévészereplőbe* és még igazából sorolhatnám.

Forrás
Ja amúgy nem tárolgatok
ilyen fotókat a gépemen...

13 éves koromban volt az első ilyen agymenésem, amikor Meg Nem Nevezett Fiúbanda Egyik Tagjába voltam halálosan belezúgva. A One Direction-re gondolsz, mi? Lehet, hogy igazad van. Legyen az Egyik Tag most Niall Horan, oké? Szóval tegyük fel, hogy bele voltam esve Niall Horan-be/-ba/-bö, és ezt egész jól vissza tudtam fogni a családom előtt, és csak úgy magamban elábrándozgattam róla. Persze ettől függetlenül folyamatosan a Meg Nem Nevezett Fiúbanda (ami esetünkben a 1D) volt a borítóképem minden létező közösségi oldalon és tagja voltam minden egyes rajongói csoportnak. Aztán egyszer csak átugrott hozzánk egy rokon, aki a Facebook-om alapján megállapította, hogy én bizony szerelmes vagyok Niall-be, és ezt nyíltan közölte is a családdal. Valószínűleg nevetséges ez az egész, hiszen nyilván nekik is feltűnt, de egy 13 éves fejével ez egy vérciki esetnek számított... :))

#3

A dobogó harmadik helyén egy nem is olyan rég történt eset szerepel. Történt, hogy éppen ebédszünet volt a suliban, amikor kaptunk egy köteg névre szóló Fontos Papírt, amit szét kellett dobni az osztályban. Hópihét és engem ért a megtiszteltetés, hogy mindenkinek a helyére letegyük a papírokat. Az egyik osztálytársamnak előző nap meccse volt, ezért hiányzott. A fejemben gyakran folynak össze a napok, így amikor az ő lapja került a kezembe, az egyik mellettem álló sráchoz fordultam, és megkérdeztem, hogy XY ma nincs, ugye? Mire ő nagy hülyén rám nézett, majd a mögöttem levő padra mutatott, ahol bizony ott volt XY minden cucca. Nem lett volna annyira kínos, ha nem vesszük bele, hogy a teremben levők fele hallotta a kérdést és kezdett el röhögni rajtam.

#2

Jajj, a tavalyi nyár... Sok tekintetben volt emlékezetes.

Az történt, hogy Balatonon töltöttünk egy hetet a családdal egy céges üdülőben. Nagyon király a hely is, sokat járunk oda, és ráadásul egy kifejezetten csendes héten voltunk ott. Mellettünk és mögöttünk volt még üdülőház, de ha jól rémlik, csak mögöttünk lakott egy férfi két korombeli sráccal. A mi utolsó esténken láttam a férfit beülni a kocsijába és elhajtani. Mivel a továbbiakban nem jött vissza és a fiúkat sem láttam, arra a következtetésre jutottam, hogy a közelünkben már nincs szomszéd.

Ezt próbáltam kihasználni, amikor másnap reggel a teraszon olvasgatván nem tudom, milyen indíttatásból, szóval ne kérdezzétek, kib@szott hangosan rázendítettem Andrea Bocelli egy ismert áriájára, a Time To Say Goodbye-ra.

Kezdjük azzal, hogy a családom füléből is folyik a vér, amikor én dalra fakadok, pláne, hogy mindezt nyitott ajtónál és a szúnyoghálós fürdőszobaablak alatt tettem, így aki éppen fogat mosott, 120 decibellel hallgathatta Bocellit az én előadásomban. A következő pillanatban azonban váratlan dolog történt, ugyanis megjelent egy idősebb pár a két szomszéd srác társaságában. Nos igen, lehet, hogy mégsem mindenki hagyta el az üdülőt előző este.

Amikor később a strandon beléjük futottunk, az egész család engem szívatott, hogy miért nem zendítek rá a nagy sikerű áriámra. Valahogy akkor már ők nem bánták a szörnyű énekhangomat, nekem azonban már nem volt kedvem a trillázáshoz.

#1

Na, és akkor most beszéljünk életem legkínosabb szituációjáról, ami a mai napig kísért. Ez valamikor hatodik osztály utáni nyáron történhetett, abban az időben, amikor nem tudom, mi okból a húgomat elkezdtem random férfineveken szólítani. A mai napig tartom jó szokásomat, ugye, Frigyes? Tudom, hogy itt vagy. Szarul hazudsz. Kezdésnek Kristófnak hívtam. Akkor éppen nálunk voltak nagybátyámék, és az unokatesóm elvitt minket fagyizni a városba. A fagyizás részben álca volt, hogy találkozhasson egy sráccal, de utána persze kaptunk fagyit. Amikor találkoztunk a csávóval, le is ültünk egy padra. Mármint külön uncsim meg a srác, meg külön a Panda tesóm meg én. És hát amikor leültünk, én odakiáltottam a tesómnak, hogy Gyere Kristóf, ülj ide mellém!

Éééééés... Unokatesóm utólag osztotta meg velem, hogy a csávóját Kristófnak hívták. Ekkorát még a büdös életben nem égtem azóta sem.

Forrás

Nos. Nem terveztem ezt a bejegyzést ilyen nagy lelkizősre, meg ilyesmire, de az a helyzet, hogy ennek az egésznek van tanulsága. Ez pedig a következő:

Miközben gondolkodtam azon, hogy milyen kínos szituációkba keveredtem az évek során, rá kellett hogy döbbenjek, hogy ezek cseppet sem olyan kínosak, mint amilyennek ott és akkor, vagy utólag visszagondolva érzed őket. Nekem, ha túl sok az időm, akaratlanul is megindulnak a gondolataim, és általában az ilyen szitukon ragadok le. Pedig ezek egyáltalán nem olyan vészesek, mint amilyennek érzitek őket!

Ilyenkor gondoljatok bele: emlékezhet még egyáltalán a helyzetre rajtatok kívül valaki? Valószínűleg senki. Akkor meg mi van? És ha mégis emlékszik rá valaki? Emlegeti? Viccelődik vele? Zsarol vele? Nem. Akkor számít más véleménye?

Forrás

Ezek az esetek sokszor csak apróságok, amiket mi magunk fújunk fel. Ahogy mondani szokás: bolhából csinálunk elefántot. Majd egyszer visszagondolva jókat fogsz nevetni ezeken a helyzeteken, mint ahogy én is teszem a Time To Say Goodbye-os történettel.

Történt már veletek hasonló szituáció? Magatokra ismertetek valamelyik helyzetben? Kinek mi volt élete legnagyobb égése? Ki vele! ;)

Köszönöm, hogy ma is velem tartottatok. Remélem, tetszett nektek ez a bejegyzés. Jövő héten, vagy legkésőbb a tavaszi szünetben érkezem, addig is kitartást nektek,

legyetek jók!