Július 11, szerda - Lovas karrierem története | A kezdetek | Így estem le a lóról | Álmaim vége #őszinteleszek3 + Új külső! /097

Sziasztok!

Yasss, megújult a blog kinézete! A sablonon nem változtattam, mert nincs vele különösebb bajom, viszont az egyáltalán nem tetszett, ahogy a legutóbbi fejléc kinézett, így terveztem egy újat - hogy tetszik?

Minden képet a Google-ről mentettem le, amit felhasználtam hozzá, kivéve a jobb oldali kis rajzocskát, amelyet én magam készítettem. Klaffa, mi? Nekem nagyon tetszik, szerintem egész jól sikerült. Az a kis figura tényleg én vagyok, egy magamról készített fotó alapján rajzoltam meg. Egy új kihívás volt, mert nem szoktam ilyen rajzfilmkarakter-szerűségeket rajzolni, de nagyon jól szórakoztam közben. Eredetileg kicsit valósághűbbre akartam, de végül ez lett belőle. A jobb oldali idézetet a neten találtam, a másik kettő pedig zeneszámokból van - a lényeg nyilván a magamban beszélek-része a dolognak.

Most, hogy mindezt elmondtam, belekezdenék a mai témámba. A múltkor az egyik naplós bejegyzés kapcsán említettem a lovas karrieremet, de úgy tulajdonképpen soha nem beszéltem még róla részletesebben, szóval úgy döntöttem, most kibontakozom. Mostanában többet írok, mint rajzolok vagy olvasok a blogon, de majd lesz olyan is. Na, akkor belevágnék.

Nagyjából 4-5 éves korom óta odavoltam a lovakért. Mindenféle lovas vackot gyűjtöttem, és a legtöbb kislányhoz hasonlóan rengeteg My Little Pony-figurám és műanyag póniházam volt, amikkel órákig tudtunk játszani a húgommal és az unokatesómmal, aki egy évvel idősebb nálam. Az apró pónikon kívül is rengeteg lófigurám volt a legkisebbtől a legnagyobbig, mindegyiket elneveztem, a plüsseimmel együtt is aludtam. Az egyetlen gond az volt, hogy a valóságban elég félénk gyerek voltam, és soha nem mertem lóra ülni, még azért se, hogy körbe-körbe vezetgessenek a pályán.

2007 végén indult be jobban a szenvedélyem, amikor is csatlakozhattam a PonyClub-hoz. Biztosan sokan ismeritek, de akiknek esetleg idegen lenne a történet, azoknak mondanám: a PonyClub arról szólt, hogy havonta a klubtagok kaptak egy csomagot (3-4000 forint értékben), mindenféle cuccal: lovas könyvek, lófigurák, lóápoló cuccok, pólók, magazinok. Nyilván kisebbként elsősorban az apró ajándékokért voltam oda, a lóápoló felszerelésekkel rendszeresen "tisztogattam" a plüsseimet és a lófiguráimat, és mindent gyűjtöttem, amit valaha kaptam. Valamikor elkezdtem olvasni. Eleinte a minden hónapban kapott magazint böngészgettem. Többnyire a klubtagok által beküldött rajzokat. Egyszer az én rajzom is bekerült, aminek nagyon örültem. Aztán olvastam mások üzeneteit, és a Bolhapiac-rovatot, ahol sokan könyvsorozatok nekik hiányzó köteteit cserélgették. Nem tudtam, mit szeretnek annyira a könyveken, én csak a polcra tettem őket, de nem nagyon olvastam. Egyszer rászántam magam. Életem egyik legjobb döntése volt, azóta vagyok könyvmoly. Utána már én is rendszeresen keresgéltem a neten vagy a magazinban az eladó könyveket.

A klubnak köszönhetően lett egy lovas levelezőtársam is, akivel 2011-től egészen 2016-ig rendszeresen üzengettünk, először levélben, majd e-mail-ben, később a Facebook-on. Még mindig ismerősök vagyunk és Instagramon is követjük egymást, de már egyáltalán nem beszélünk a szülinapi köszöntéseken kívül. Mindenesetre szép idők voltak.

A képek forrása a Tumblr, ez a borzalmas szerkesztés pedig az én művem...

Na de. 2011 őszén megtört a jég, és egyszer egy lovardai nyílt napon felültem egy pónira. Szőkének hívták, nagyon aranyos volt. Nem tudom, hogy vettem rá magam, ez egy hatalmas lépés volt számomra. De nem bántam meg. Eldöntöttem: ha már ezt megtettem, meg fogok tanulni lovagolni. Az ugratást tűztem ki magam elé célként: volt ugyanis egy A díjugratás művészete című DVD-m, amin profik valamint edzők és fiatal lovasok meséltek a tapasztalataikról. Olyan akartam lenni, mint ők. Úgy döntöttem, addig fogok gyakorolni, amíg meg nem tanulok ugratni.

Sok lovardába ellátogattunk anyuval. Mivel addig is rengeteg lovas könyvet olvastam, nagyon szimpatikusnak találtam az ötletet, hogy esetleg az istállóban ledolgozzam a lovaglóórák árát: többnyire a könyvek főszereplői is így csinálták, és engem ez nagyon boldoggá tett volna. Anyu nem akarta, hogy dolgozzak, abba is csak idén egyezett bele, hogy egyáltalán nyári munkát vállaljak, vagy legalábbis próbálkozzak, így aztán be kellett érnem azzal, hogy hetente egyszer lovagolni járhatok egy, a lakóhelyemtől nagyjából 30 percnyi autóútra levő lovardába. Péntekenként mehettem lovagolni, fél órás edzéseim voltak, futószáron. Már az első alkalommal megdicsért az edzőm, és alig hitte el, hogy még soha nem ültem lovon. Előismereteimnek hála tudtam, milyen a helyes tartás, hogy kéne ülni, és ezerrel próbálkoztam is. Egy foltos pónin kezdtem meg karrieremet.

Nagyon kedveltem az edzőmet, mindig jó fej volt velem, elszórakoztatott az edzések során, jókat beszélgettünk. Amikor nyereg nélkül, csak kapaszkodóval lovagoltam, mindig feladatokat kaptam, például meg kellett fordulnom a lovon.

Valamikor még a kezdetekben még egy kis gikszerrel szembe kellett néznem, ami pedig az volt, hogy bizony nem minden ló olyan aprócska, mint a foltos póni és Szőke. Egyszer konkrétan megtörtént, hogy át kellett nyergelni a pónira, mert nem mertem felszállni a nagy lóra. Utána eléggé szégyelltem magam, és amikor a következő héten edzőbá' ugyanazzal a nagy hátassal jelent meg, szó nélkül felmásztam a padra, majd onnan a hátára. Azt mondta, összeillünk, de én nagyobb biztonságban éreztem magam a póni hátán.

A "nagy ló", akinek magassága borzasztóan
megrémisztett. Ha versenylovakra gondolunk,
a nagy lovak viszonylatában még ő is póninak számítana.

Ha jól emlékszem, egy évet húztam le futószáron. Egyszer közölte velem az edző, hogy a jövő héten beállhatok a nagyok közé. Én persze odavoltam meg vissza az örömtől. Már hetek óta gyakoroltatta velem, hogy edzés végén leveszi a futószárat és nekem kell bemennem a lóval az istállóig, így a minimális képességeim már megvoltak. Vágtázni is megtanultam futószáron, így teljesen kész voltam a váltásra.

A következő héten a szokásos fél helyett negyed órát töltöttem futószáron, aztán az edzőm megkért, hogy sétáljak át a pónival az elöl levő pályához. Egy kétfős osztály edzett éppen. A másik edző beállított kettejük közé, hogy előttem és mögöttem is legyenek, és így fejeztük be az edzést. Következő héttől már osztályban lovagoltam.

Sok mindent megtanultam. Végre magam pucolhattam le és nyergelhettem fel a lovamat. Eleinte elég döcögősen ment, de szerencsére sok segítőkész ember volt a lovardában. Mivel eleinte a korábban megismert, futószáras lovakon ültem, gyakran nem is kellett felkészítenem őket, mert futószáron végeztek és utána én ültem rajtuk. Ilyenkor másoknak segítettem a nyergelésben. Néha elfelejtettem ezt-azt, például nem csatoltam be valamit, amit be kellett volna, vagy bénán tekertem le a fáslit az érzékeny lábú lovakról. Ilyenkor újdonsült edzőm - aki sokkalta szigorúbb volt a futószárasnál - jó hangosan leszidott, hogy mindenki hallja, vagy csak simán jó hangosan tett mulatság tárgyává - hogy mindenki hallja. Nem szándékosan rontottam el a dolgokat, de ez az ő fejében mintha meg sem fordult volna.

2014 tavasza

Megtanultam monotonon körbe-körbe ügetni a pályán, és elsajátíthattam rengeteg sok lovardai alakzatot. Nem szerettem. Az ugratás volt a célom, nem az, hogy mindenféle kriksz-krakszokat írjak le a lovammal a pályán, akin szintén látszik, hogy semmi kedve az egészhez. Semmi action, semmi esemény. Senki nem esett le a lóról, a legnagyobb problémák mindössze akkor fordulhattak elő, amikor a ló elaludt menet közben és nem tudtuk elindítani. Mindig egymás után lovagoltunk, ritkán nyílt lehetőségünk egyesével is számot adni tudásunkról. Többnyire az dolgozott egyedül az órán, aki elöl lovagolt, neki kellett megjegyeznie az alakzatokat és neki kellett bírnia a lovával is. Néha voltak "különleges edzéseink", amikor csak ketten voltunk, olyankor vagy egymással szemben kellett köröznünk, hogy mindketten dolgozzunk, vagy le kellett maradnunk félpályányit. Az egyik ilyen egymással szemben dolgozós esetről van egy élénk emlékem. Az egyik kedvenc lovamon ültem, rajta többnyire az lovagolt, aki elöl ment, mert egy könnyen kezelhető jószág volt. Egy másik lánnyal voltam egybe. Egyszer pont szembe kellett mennünk egymással. Mint az autósoknál, itt is megvan a szabály, hogy ki melyik oldalon megy ilyen esetben, de a partnerem elhibázta. Én próbáltam a megfelelő nyomon haladni, de különben ütköztünk volna, így az utolsó pillanatban elkanyarodtam - sajnos nem arra, amerre nekem mennem kellett. Az edzőm kész patáliát csapott, hogy még azt sem tudom megjegyezni, hogy melyik oldalon van a helyem, holott a társam szúrt el mindent. És egyébként ezt a jó szokását később is megtartotta. Mármint az edzőm. Ha a lónak volt rossz napja, azért is én voltam a hibás, ha a másik lovas szúrt el valamit és én az ütközés elkerülése végett elkanyarodtam, azért is én voltam a hibás, mindenért én voltam a hibás. Persze, csak úgy gondoltam, én vagyok túl érzékeny, nem kéne ennyire problémáznom ezen, ezért nem is említettem senkinek.

2015 eleje

Szóval tűrtem és tűrtem. Kipróbáltam több lovat, nagyjából kiismertem őket és egészen ügyesnek tartottam magam. A baj csak az volt, hogy az edzőm azt sohasem vette észre, ha valamit jól csinálok, csak ha valamit elszúrok, ami sajnos gyakran fordult elő. Fura, de imádtam azokat az edzéseket, amikor valami miatt nem volt az edző és a régi oktatómmal voltunk. Ő sokkal kedvesebb volt mindenkivel. Sajnos ez ritkán fordult elő, mert bár az edzőm szeretett utazgatni, ezt többnyire nyáron tette, így az év többi részében hetente hallgathattam az így soha nem lesz belőled igazi lovas-szövegeit, amivel aztán rohadtul nem segített sem az önbizalmamon, sem a sportolás és a lovaglás iránti szeretetemen. Sőt... sokszor eszembe jutott, hogy abbahagyom, de többnyire minden ilyen elhatározást egy sikeres edzés követett, így mindig visszahátráltam.

2015 nyarán jutottam el a tényleges cselekvésig. Akkor elégeltem meg ezt az egészet. Már hónapok óta előfordult, hogy edzéseket hagytam ki, különféle indokokkal: fejfájás, családi ebéd [bár a család mindig tiszteletben tartotta, hogy nekem vasárnap délelőtt edzésem van, sokszor inkább az utóbbit mondtam le, minthogy elkéssek], megjött, templomba megyek [pedig többnyire az esti misékre mentünk el] stb... Aztán egy szép reggelen, amikor készülnöm kellett volna, közöltem anyuval, hogy nem megyek. Nem szeretnék többet oda járni. Anyu persze rögtön leült velem beszélgetni, elvégre imádom a lovakat és a lovaglást, mi a baj? Mire kiöntöttem neki a szívem, ő pedig felhívta az edzőmet, hogy egyelőre ne írjon be jövő hétre, meg később se, mert tartok egy kis szünetet. Másnap reggel egy mézes-mázas üzenet várt Messengeren az oktatómtól, aki pedig többnyire csak látta az én üzeneteimet, de soha nem írt vissza. Arról kérdezett, hogy ő csinált-e valamit, amiért nem megyek már. Ha ma kapnám ezt az üzenetet, simán megmondtam volna neki, de akkor csak valamivel kivágtam magam.

2015 nyara.
Ez a kép oly
mértékben pixeles,
hogy nem is kell
cenzúráznom a
fejem :D

J barátnőm, amikor megtudta, mi történt, felajánlotta, hogy menjek az ő lovardájába. Mesélt nekem a helyről, az edzőjéről... Körülbelül ugyanolyan messze volt, mint a másik hely. Ugyan nem volt olyan felszerelt, de nekem tökéletesen megfelelt, amíg lovagolhattam. Az első alkalommal borzasztóan izgultam, több okból is. Az elsődleges ok az volt, hogy J-vel akkor beszéltem először személyesen. Mivel ugye a suliban nem beszéltem (állandóan ezt szajkózom, de azért ide kattintva megnézhetitek azt a bejegyzést), J igazán kiváltságos volt, amiért úgy döntöttem, beszélgetni fogok vele. Korábban csak hangüzeneteket küldtünk egymásnak, az volt az első alkalom, hogy szóba álltunk. A másik, amiért izgultam, nyilván, hogy egy új helyre megyek... Úgy volt, hogy csak odanézünk, de az edző felajánlotta, hogy lovagolhatok J-vel és a húgával, L-lel, aki akkor még futószáras volt. Persze rögtön belementem, így gyorsan átöltöztem a lovas cuccomba, amit anyu készített be, hátha lovagolhatok. Az edző nagyon kedves volt, pont, ahogy J mondta. Nagyjából 3 hónapig járhattam oda, de az alatt az idő alatt egyáltalán nem volt konfliktusunk, és soha nem kritizált, vagy ha mégis, akkor azt olyan hangnemben tette, ahogy ember beszél emberrel. Kedveltem, de tényleg. A lovak közül sajnos ugyanez csak egyről volt elmondható, egy sárga paciról, aki nagyjából egy magas lehetett a bejegyzés elején említett "hatalmas lóval", tehát még simán póni kategória. Vele nagyon jól kijöttem, mindannak ellenére, hogy elég esetlenül nézett ki. Voltak ott nála sokkal szebb lovak, egy nagy termetű sárga, egy legyes szürke és egy csaknem hófehér, valamint egy gyönyörű pej, az én szívem valahogy mégis a kissé aránytalanul nagy fejű sárgához húzott.

Nyolcadikasként kerültünk vissza az iskolapadba, ami egyet jelentett a felvételire készüléssel járó stresszel és sok minden egyébbel is, de elsősorban azzal, hogy véget ért a nyári szünet, amikor J-vel ottalvós partikat szerveztünk, éjszakába nyúlóan beszélgettünk, Éhezők Viadala-maratont tartottunk, palacsintát sütöttünk, bicikliztünk, és - elsősorban - lovagoltunk. A nyár végeztével úgy éreztem, szünetet kell tartanom ebben a lovas történetben. J megértette, de éreztem, hogy neheztel rám.

2015 ősze

Októberben nyitott egy új lovarda azon a településen, ahová jártam. Rengeteget nevettem, ugyanis a régi lovardából seperc alatt rengetegen átmentek az újba. Nem is csodálkoztam. Az új hely csodaszép, jól felszerelt volt fedelessel és mindennel, ami csak kellett, és ahhoz képest, hogy milyen elit helynek számított, nem is volt drága a lovaglás. Természetesen meg akartam nézni, ahogy ők is engem, így az első néhány alkalmat ismét futószáron töltöttem. Kissé irigy voltam a régi lovardából ismert lányokra, akik egy futószáras edzés után már mehettek osztályba, de ráfogtam a két hónapos kihagyásra az amatőrségemet. Több edzőm is volt, viszont mind nagyon segítőkészek, fiatalok és kedvesek voltak. Egy idő után elhagyhattam a futószárat, de mivel úgy vélték, még nem engednek osztályba, nálam jóval fiatalabbakkal kellett osztályban lovagolnom, akik kezdők voltak. Ezeket az edzéseket részben untam, részben viszont nagyon is élveztem. Untam, mert semmi érdemlegeset nem csináltunk, viszont... viszont én voltam a Nagy. A legügyesebb. A sok hatéves között. Szóval menő voltam. De aztán egy nap eljött az én időm, és felkerültem osztályba... ahol az első edzésemen elkezdhettem ugratni. Valóra vált az álmom. Három év kellett hozzá, de valóra vált az álmom. Nem ment minden zökkenőmentesen, néha a lovam csak úgy átlépte az akadályt, mivel nem egy magas akadályról beszélünk, és volt olyan is, hogy leblokkolt előtte. De nem bántam. Hajtott a vágy, hogy valami újat csinálhatok, ráadásul azt, amit mindig is el akartam érni a lovaglással. Az osztálytársaimat is megkedveltem. Négyen voltunk: egy fiatalabb kislány, őt sajnos gyakran ki is hagytuk a beszélgetésekből, egy akkor negyedikes lány és egy akkor hatodikas lány, valamint ugye én. Később lettek mások is a csapatban, de velük nem lettem annyira jóban.

2016 január
Életem első ugrása

Folyamatosan éreztem, hogy fejlődök. Felemelő volt. Aztán egyszer repültem.

A szokásos négyessel volt edzésem. Két edző volt bent, mert a mienk mellett futószáras edzés is folyt éppen, és mivel tél volt, nem tarthatták odakint. Így egy helyen volt a két edzés. Egy olyan lovon ültem, akivel nem jöttem ki túl jól. Bogár folyton azt mondta nekem, hogy ő csak akkor szereti ezt a lovat, ha ugratunk, mert abban nagyon jó. Aznap megértettem, hogy mire gondol, ugyanis tényleg istenien ugrott. A gikszer akkor jött, amikor kezdett komplikálttá válni a feladat. A szokásos földre fektetett rudakat egy cavaletti, azaz egy megemelt rúd követte, és ezután jött az a kis x akadály, amelyen már egy ideje gyakoroltunk. Elsőre nagyon szépen átvittük, nagyon büszke voltam magamra. A második ugrásnál viszont a lovam elbotlott a cavalettin. Visszanyerte az egyensúlyát, én viszont előreborultam a nyakára. A ló szépen átvitte az x-et és vágtázni kezdett, míg én tehetetlenül kapaszkodtam a nyakába. Szerencsére a lábaim hamar kicsúsztak a kengyelből. Az utolsó pillanatig biztos voltam benne, hogy vissza tudok mászni, de persze nem sikerült. Hatalmas puffanással érkeztem meg a talajra. A ló végig igyekezett nem rám lépni, és nem is taposott meg, szépen kikerült és rohant tovább. Én pedig megfejeltem a falat. Ha nincs rajtam a kobak, száz százalék, hogy agyrázkódást kapok, vagy rosszabb. Ez így leírva nagyon hosszúnak tűnik, de valójában a botlás és az elegánsnak nem nevezhető landolásom között nem telt el több 5-10 másodpercnél. Mindenki megállt és kétségbeesett, nekem pedig nevethetnékem lett a rémült arcukat látva. Az edzőm tűnt a legkevésbé ijedtnek, megkérdezte, jól vagyok-e, majd miután igent mondtam, leporolt és segített visszaszállnom. Anyunak még legalább egy hétig meggyőződése volt, hogy agyrázkódásom van.

Edzés az ominózus eset napján, 2016. február 10-én

A második esésem... Hajj, azt legalább anyu nem látta. Ha véletlenül látta volna, hát először elájult volna, aztán egy életre eltiltott volna a lovaktól. Szerencsére, mikor elmeséltem neki, ő is hasonlóképpen vélekedett.

Szóval az úgy történt, hogy egyszer ugyanezen a lovon ültem, amikor is kimentünk terepre. Nem volt tőlem idegen, többször voltam már terepen és nagyon szerettem. Csupa idegen arc vett körül, ugyanis sokunknak maradtak el akkoriban edzései, és ezt kompenzálván szervezték az edzőink ezt a kis miniterepet nekünk. Szóval ugyanezen a kis ganén ültem aznap. Mivel számunkra ismeretlen utakon jártunk, szinte csak lépésben és ügetésben haladtunk, pedig olyan gyönyörű mezőkön döcögtünk át, amilyenek azt hittem, csak a filmekben vannak és legszívesebben széttárt karokkal, nyereg nélkül vágtattam volna keresztül rajtuk. Mindenesetre be kellett érnem ezzel a sétával. Aztán amikor egy fás terület melletti poros kis útra értünk, mondták, hogy akkor ügessünk. Ahogy megpróbáltam gyorsítani, a lovam egy hatalmasat dobott a farán, én pedig szálltam és szálltam a levegőben. Az egyetlen gondolat, ami a nyeregből az égen át az útszéli árokig megtett, nagyjából másfél másodperces út alatt átfutott az agyamon, csak annyi volt, hogy: Már megint te?, a lónak címezve. Aztán landoltam. És fájt. Mindenki megállt, összeszedtek engem és a lovamat, aki nagyjából 10 méterrel odébb békésen legelészett egy fáról, és ezután már csak lépésben haladtunk. Elég szarul éreztem magam. Eddig az ügetés is csak döcögés volt ezeken a gyönyörű helyeken, most meg hála nekem, már csak cammogunk. Mindenesetre, ha a többieknek volt is véleményük, megtartották maguknak, én pedig egész visszaúton magamban bosszankodtam. Az esésnek és a kellemes 30 foknak hála mire közeledtünk a lovardához, akaratlanul is megkérdőjeleztem magamban, hogy tényleg leestem, vagy csak képzeltem volna? Nem mertem feltenni hangosan a kérdést, mert ha megkérdeztem volna, valószínűleg tényleg azt hiszik, hogy agyrázkódásom van. Végül meggyőződhettem a tényekről, amikor lenyergelés közben az egyik lány odajött és megkérdezte, hogy jól vagyok-e, majd az edzőim is beszámoltak anyunak a kalandomról.

2016 tavasza
Ez az egyik kedvenc
lovaglós képem.

Imádtam az ott töltött hónapokat. Ugratással, vágtázással és tényleges munkával teltek az edzéseim, és én nagyon boldog voltam. De aztán tavasz végén Bogár azzal fogadott Messengeren, hogy megszüntetik a lovasoktatást a lovardában. Bennem pedig egy világ dőlt össze.

Kihasználtunk minden maradék alkalmat, hogy együtt lógjunk és a lovaktól is tovább búcsúzkodtunk az edzések után a szokásosnál, mert sose lehetett tudni, hogy mikor ültünk a hátukon utoljára. Végül tényleg eljött a búcsú ideje. De én nem maradtam tétlen. Éreztem magamban a tüzet, hogy nem fogom feladni, most nem, amikor tényleg érzem a fejlődést. Versenyezni akartam. Így továbbálltam egy másik lovardába, ahol nem is kellett futószáraznom, rögtön kezdhettem osztályban. Egy fiatal csaj volt az oktatóm, nagyon kedves volt. És ott ismertem meg az egyik legfontosabb lovat az életemben. Emlékeztek még az előbb említett nagyfejű sárgára? Nos, úgy tűnik, engem bevonzanak a nagyfejű, esetlen sárga lovak, ugyanis ezen a helyen találtam magamnak egy másikat. Nagyon öreg volt már, a lábai rosszak voltak, nagy feje volt, hullott a sörénye és a fél szemére nem látott. Az első edzésemen az ő hátára ültettek, és egyből megkedveltük egymást. Több lovat is szerettem ott, de ő volt az igazi kedvencem. Ültem ott nála sokkal jobb lovon. Akivel ténylegesen lehetett dolgozni, mert nem kellett aggódni a rossz ízületei miatt. Aki mindkét szemére hibátlanul látott. Fiatal volt, a mozgása pedig fantasztikus. Valahogy mégis az öregfiú volt a szívem csücske.

Egy edzés végén közölték velem, hogy ma azért nem ülhettem rajta, mert lesérült, és úgy néz ki, soha többé nem ülhetünk a hátára. Majd' megszakadt a szívem. A hazautat végigsírtam a hátsó ülésen. Attól féltem, hogy elaltatják, de ez szerencsére nem történt meg. Minden edzés után meglátogattam, és az aznapi lovamnak szánt répaadag felét nekiadtam. Kértem, hogy ne adja fel. És egyszer megtörtént az, amire álmomban sem számítottam volna. Az edzőm azzal fogadott, hogy visszaülhetek az öregfiú hátára. Borzasztóan örültem neki. Mindent megért nekem az, hogy ezen a kiöregedett, félig vak lovacskán ülhessek.

Tényleg, nem hittem volna, hogy lehet így szeretni egy állatot. Mindig olvastam a lovas könyvekben a nagy, bensőséges ló-ember kapcsolatokról, de nem hittem, hogy ilyen létezhet. Hát, ő bebizonyította, hogy létezhet.

És hogy most miért nem a lovardában vagyok? 2017 januárjában otthagytam a lovakat. Most már végleg. Az oka egyszerű: az én lustaságom. Sokszor jutott eszembe, hogy visszatérek, de mindig sorra vettem az olyan okokat, mint például a sport költségessége, vagy éppen a fennálló veszélyek, mint például a majdnem-agyrázkódásaim. Régebben azt hittem, soha nem fogom abbahagyni a lovaglást. De hát mind tévedhetünk, nemde? :)

Idén nyáron költözünk, ezért ki kellett pakolni egy csomó mindent a szekrényből. Anyu kezébe kerültek a lovaglócuccaim. Megválok tőlük.

Ami pedig ezt az öregfiút illeti... Közben két korábbi lovas ismerősöm elkezdett arra a helyre járni. Az egyikük évfolyamtársam, így kérdezgettem, hogy ismer-e ilyen és ilyen nevű lovat, de mondta, hogy nem... Nagyon féltem, de megkértem, hogy kérdezzen utána, hogy mi van vele. Két hetet kellett rá várnom, de kiderült. A paci él és virul. Nyugdíjazták, és most boldog nyugdíjas életét éli a lovarda legelőin. Én mindenesetre rettentő hálás vagyok neki és az összes többi lónak, akivel dolgozhattam a 4 év során - rengeteg mindent köszönhetek nekik és azoknak az embereknek, akiket megismerhettem általuk.

Ez lett volna a mai csöpögős-nyáladzós bejegyzésem. Nem ilyenre terveztem, de nagyon jó érzés volt kiírni magamból mindezt és újraélni a lovas "karrieremet". Remélem, hogy tetszett nektek, ha tetszett, azt jelezzétek felém. A héten remélem még találkozunk, utána lesz egy hét nyaralásom, de azutáni héten érkezem egy nyaralós élménybeszámolóval. Addig is minden jót nektek,

legyetek jók!