Július 23, hétfő - Balatoni élmények | Szaktanácsadás a nyaraláshoz FMB módra | Kísért a múltam! | Chester Bennington /099

Sziasztok!

Ahhh, be szép lett volna, ha pont ez lett volna a századik közzétett bejegyzés...! Majd ki kell találnom valami öméjzinget 100-ra.

Na, de hát itt is lennék, több, mint egy hét kis szünet után. Ezt az időt a Balatonon töltöttem, és habár nem terveztem baromi részletes élménybeszámolót, történt egy-két olyan dolog, amiről úgy gondoltam, érdemes lenne szót ejteni egy bejegyzésben. Így most egy kis összefoglalót olvashattok a múlt hetemről, melyet egy balatoni üdülőben töltöttünk. Let's get started!

Szóval. Nyilván a családdal nyaraltam, mivel rajtuk kívül semmi életem nincs. Egy céges üdülőben töltünk egy hetet minden nyáron, gyakorlatilag egész gyerekkorom óta. Faházakban lakunk, amik szépen fel vannak szerelve, és többnyire tiszták is. Idén annyi probléma merült fel, hogy időnként a mi házunkban nem volt meleg víz, a terasz alatt komplett meztelencsiga-tenyészet lakott, az ereszünkben darázsfészek volt, a fürdőszobában pedig kaszáspókok gyártották az utánpótlást. De tényleg, szerintem minden nap legalább kettővel többen voltak.

Lóf###t, én konkrétan elkezdtem visítani, hessegetni, aztán visszamenekültem a házba. Ennyit a kellemes teraszon reggelizésről. A húgom csak simán elkezdett üvölteni a darázzsal, hogy ha hozzá mer nyúlni a reggelijéhez, neki annyi.

Hétfőn utaztunk oda. Ismerőseink közül még két család nyaralt ott, szóval egy fokkal jobb volt, mint tavaly, amikor szinte csak mi voltunk. Szinte. De erre majd visszatérek.

A mögöttünk levő házban anyu unokatesója, Era lakott a családjával, nevezzük őket most így: Bandi, a férje, Peppy, a hétéves kislányuk és Wavvy, az ötéves kisfiuk. Néhány szót erről az alakulatról: Erát nagyon kedvelem, ahogy Bandit is (utóbbi folyamatosan marhaságokat meg vicces dolgokat beszél, de nem az a típusú ember, aki erőltetetten poénkodik, hanem inkább az, akinek minden harmadik szava után röhög az egész társaság). Ami Peppyt és Wavvyt illeti, Peppy az a típusú kislány, akit megismersz és körülbelül két és fél kötőjel három perc után ütnéd, amíg mozog, míg Wavvy az a típusú kisfiú, aki a kis szőke fejével meg a bociszemével belopja magát a szívedbe, aztán belülről szabotálja az elméd épségét. Röviden ennyi. Velük töltöttük szabadidőnk nagy részét.

Az előttünk levő faházban anyu kolleganője, legyen most Edit, lakott a klánjával: a férjével, A-val, valamint két lányukkal, a nyolcéves P-vel és a hatéves L-lel, akik jelentősen nyugisabbak az előbb említett ördögfiókáknál. Mondjuk azért, mert egész nap a tabletet nyomják.

Szóval ezzel a csordával nyaraltunk együtt. Majdnem minden nap úsztunk a Balatonban, amikor meg nem, akkor is lementünk a strandra, csak lábtengóztunk és kosaraztunk. Mindjárt az első nap, strandolás közben Peppy nekiállt műsorozni, hogy fáj a füle. Persze én most nem tudhatom, hogy milyen szörnyű kínokat élhetett át szegény pára, de azért bő másfél órán keresztül vernyogni részemről enyhe túlzás. Biztos, ami ziher, elvitték az orvosi ügyeletre, ahonnan beutalták őket szerdára a kórházba, ahol kiderült, hogy középfüle volt.

A második napon Révfülöpre mentünk, és felmentünk a Fülöp-hegyi kilátóba. Valami csodaszép volt onnan minden. Ide majd beszúrok pár fényképet.

Ugyanaznap este felmentünk a Bázis (ez lesz most a mi nyaralós településünk) kilátójába, megnézni a naplementét. Ezt már egyébként sokszor megtettük. Napfelkeltét még nem láttam onnan, és ez idén sem változott, mert vaddisznók ólálkodtak a környéken, és anyu ezt nem vállalta be velem. Kár...

Azt hiszem, még mindig a második napon volt, hogy Wavvy átjött hozzánk. Mi apuval éppen tollasoztunk, és pont a rekordunkat állítottuk fel (akkor éppen 120, de azóta már volt az több is), amikor drága Wavvynk beállt közénk. És naná, hogy apu akkor ütött pont egy olyat, amit csak úgy tudtam volna visszaadni, ha pofon vágom a gyereket az ütővel bár addigra már nagyon szívesen megtettem volna.

Ha már a kisgyerekek bűneinél tartunk. Egyik nap Eráék ránk bízták Peppyt, hogy hadd jöjjön le velünk a strandra, ők meg majd utánunk jönnek. Na már most, én rájöttem Peppy és Wavvy elméjének működési módjára. Amiben benne van, hogy nem, ne, nem szabad, ne csináld, azt csinálják, ami pedig felszólítás, azt meg sem hallják. Ezt Peppy prezentálta is nekünk, amikor először apu kérte meg, hogy ne fújja már fel azt a retkes felfújhatós labdát, csak majd a strandon, mert elviszi odafele a szél. Peppynk mit csinál? Kiáll a teraszra felfújni azt a szart. Na de ez még csak a kezdet volt, ugyanis a strandra menet is ezt a taktikát követte. A vasúti átkelő előtt konkrétan hárman üvöltöttük neki, hogy álljon meg, ez meg megy, mint az ökör. Mindennek tetejébe megkértem, hogy ha lehet, ne fröcsköljön le, hát persze, hogy lefröcskölt. Ott határoztam el, hogy én agyonverem. Nem tudok bánni a gyerekekkel, legalábbis eddig azt hittem, de rá kellett jönnöm, hogy a kis E, akire egyszer vigyáznom kellett, tündérborsó-virágszál ezekhez az ördögfiókákhoz képest.

Szerdán volt az egyetlen nap, amikor nem fürödtünk, de az is a mi hibánk volt úgymond. Délelőtt még egész jó idő volt, de mi vártuk a jobb időt, délutánra meg beütött a szemerkélő eső és a felhős ég, így be kellett érnünk lábtengózással és kosarazással. Megjegyzem, egész jó volt. Két kosárpalánk volt egymás mellett, és mellettem egy tök aranyos srác jelent meg kosárra dobálni. Én meg lévén nem vagyok egy rossz kosárjátékos (konkrétan az egyetlen labdajáték, amiben kicsit jó vagyok), de fiúk közelében minden képességem visszaesik a nulla környékére, állandóan mellédobtam, így néha ő adta vissza a labdát. Legalább ez is megvolt...

Na, és most jön a csütörtök, amiről szeretnék egy pontot kiemelni. Idézet következik egy régebbi bejegyzésemből, amiben ciki sztorikat gyűjtöttem életemből, aztán kifejtem a problémát.

A teljes bejegyzést elolvashatjátok ide kattintva.

Ez az eset tavaly június közepén történt. Erre idén, tehát 2018 július közepén, pontosan 19-én, kikkel találkozunk b###ki a strandon??? Na kikkel???? HÁT NEM FOGJÁTOK KITALÁLNI, DE IGEN, VELÜK!!!! Szerencsére nem vagyok biztos benne, hogy észrevettek, meg az üdülőben is messze laktunk egymástól, de hát úristen.... Persze, rögtön elkezdődtek a családon belül a poénkodások, aztán egy nappal később már Eráék és Editék is ismerték a sztorit. Bandi folyamatosan a Time To Say Goodbye-t dúdolgatta, de igazából már inkább én is csak nevetek a történeten. Tény, hogy életem egyik legkínosabb helyzete volt, de lehetetlen komolyan venni.

Ami a pénteket illeti... Július 20. Szerda óta beütött nálam egy kisebbfajta szorongás a szívem környékén, ugyanis pénteken volt Chester Bennington halálának első évfordulója. Döbbenet, hogy már egy éve elment közülünk. Lévén, a Linkin Park Talking To Myself című száma után neveztem el a blogomat, szeretnék pár szót itt gyorsan szólni.

Szóval én sohasem voltam egy óriási Linkin Park rajongó. Még olyan alapműveket sem hallgattam, mint a Numb vagy az In The End. Négy számot ismertem, azokat viszont rongyosra hallgattam: a Castle Of Glass-t, az Iridescent-t, a Shadow Of The Day-t és a Leave Out All The Rest-et. Ettől függetlenül természetesen én is izgalomba jöttem, amikor tavaly felléptek a VOLT-on, bár nem lehettem ott. És alig egy hónappal később jön az infó, hogy Chester felkötötte magát. Kisebbfajta sokkot kaptam, és persze elsőként a zenébe menekültem előle. Először persze meghallgattam az általam ismert zenéket, de egyszerűen képtelen voltam nem Chester halálára vonatkoztatni a sorait.

"And the shadow of the day

Will embrace the world in gray

And the sun will set for you."

Így aztán beletemetkeztem a Linkin Park számokba. Meghallgattam az aznap kijött klipjüket, a Talking To Myself-et is, aztán sorban mindenfélét, amit feldobott a YouTube. És rádöbbentem, hogy mekkora értéket képviselt Chester, és hogy mennyi mindent hagyott itt nekünk. A One More Light volt szerintem az ő búcsúja. Mindenesetre onnantól kezdtem igazán beléjük szeretni. Nagyon bután hangzik, hogy Chester halála kellett ehhez. De szerintem mindannyiunk nevében lehetek hálás neki azért, amit itt a Földön alkotott. A mai napig képtelen vagyok elhinni, hogy már nincs.

Pénteken este a mi házunkban volt a szokásos esti csoportos összeröffenés, nevetgélés, beszélgetés, borozgatás/kólázás. Én nagyon jól éreztem magam. Fura, de sokkal jobban tudok szórakozni felnőtt társaságban, mint a korombeliekkel. Nem szeretem a korombelieket.

A szombat volt a legmegerőltetőbb napja a hétnek, ugyanis anyuval meg apuval elmentünk biciklizni. A Pandát ott hagytuk Eráékkal, ő nem akart velünk jönni. Így mi először Badacsonytomajba mentünk, hogy foglaljunk helyet a kempingben, ugyanis jövő héten ott lesz a szokásos éves jelenésünk. Szerencsésen lestoppoltuk az utolsó két szabad hely egyikét (úristen, tuti k####sokan lesznek), aztán továbbkerekeztünk Badacsonyon át Badacsonytördemicig. Ezt az odautat olyan Tour de France sebességgel tettük meg, mert apu tempójában mentünk, így megérkezvén anyu közölte, hogy visszafelé élménykerékpározás lesz, mert nem üldöznek minket és még az időnket sem mérik. Vettünk egy kisboltban csokit meg teát (mert leesik a vércukrunk azt' meghalunk a g***be), fújtunk egyet, aztán megindultunk visszafelé az Élménykerékpározásra, aminek során sok szép fotót készítettem. *Gyors képnézegetés, amíg pihentetem kicsit az ujjaimat*

Miután visszatértünk, pihentünk egyet a házban, Simseztem kicsit a telefonomon, aztán lementünk a többiekhez a strandra. Mivel volt vagy 8000 fok, természetesen úsztunk egyet, és bár baromi kajás voltam, még én, aki általában fázni kezd, indítványoztam, hogy maradjunk még kicsit a vízben, mert nagyon kellemes volt. Röplabdáztunk, mert abban is jó szar vagyok, meg is ütöttem vele véletlenül a mellettünk játszó srácot, de cserébe ő is megdobott, úgyhogy kvittek voltunk. Végül aztán kajáltunk egyet, ahol aztán tanultam valamit. Találkozunk a Panda általános iskolai barátnőjével és a családjával. Van neki egy frissen érettségizett nővére, akivel anyu a suliról beszélgetett, én meg a hot-dogomat majszolva hallgattam őket. Anyu mondta neki, hogy én azért vagyok bizonytalan a továbbtanulással kapcsolatban, mert sokak szerint túl jó agyam van ahhoz, hogy azzal foglalkozzak, amit szeretek, vagyis a rajzolással. Panda barátnőjének a nővére pedig (hát, eléggé sajátos stílusban) megmondta nekem, hogy mit kell csinálni azok véleményével, akik ezt így gondolják. És annyira megnevettetett ezzel a mondattal... de annyira igaza volt! Komolyan, tök rendes volt tőle. Mert tényleg, kit érdekel, hogy én mit fogok csinálni? Legyen egy érettségim meg vegyenek fel az egyetemre, onnantól semmi közöm a Híres Ember Neve Gimihez, a Kukutyim Városrészi Általános Iskolához pedig már rég nincs. Akkor meg?

Tegnap reggel szakadó esőre ébredtünk. Valójában már szombat este elkezdődött, néha olyanokat dörgött, hogy beleremegtek a falak is, és nagyon sokára bírtam csak elaludni. Éjszaka, bármennyire is villámlott meg dörgött az ég, kénytelen voltam ablakot nyitni, mert olyan meleg és büdös volt a szobában, elvégre faházról és egy kis szobáról beszélünk, amiben ketten aludtunk a Pandával.

Szóval reggel még mindig esett, igaz, már eléggé lecsillapodott. Mivel nem volt kifejezetten strandidő, úgy döntöttünk, elmegyünk nagybevásárlásra a tapolcai üzletek egyikébe, mert hétfő óta csak a helyi CBA-t látogattuk kétnaponta. Így felkerekedtünk kocsival Tapolca felé. Magunknak meg Eráéknak is bevásároltunk, aztán, mivel elállt az eső, elmentünk a második kedvenc helyemre a világon: a Malom-tóhoz. Az első Budapest úgy egészében. Egyszerűen imádom azt a helyet. Csodaszép. Tó, körülötte olyan házak, mintha Hollandiában lennél, lejjebb pedig egy kialakított kis park, híddal meg minden. Rengeteg fotót csináltunk, úgyhogy ebből is szemezgetek.

A végére a nap is kisütött. Visszatértünk a Bázisra, aztán társasoztunk kicsit, majd délután lementünk a partra. A korábbi napokhoz képest konkrétan meleg volt a víz, nagyon kellemes volt. Apu később csatlakozott, de meghagytam neki, hogy a nevemben szurkoljon a Forma 1-ben a Bottasnak.

És hát a mai napon hazatértünk. Hazafelé beugrottunk a Babi nénihez meg a mamához egyet sztorizgatni. Nagyon bírjuk a Babi nénit! :) Sok élménnyel lettem gazdagabb, még ha nem is csináltunk sok mindent múlt héten. Na majd a kempingben! Ott nem lesz nyugtunk, az biztos, ha Bátyus szervezi a programokat...

Remélem, tetszett nektek ez a kis élménybeszámolós bejegyzés, ha tetszett, azt jelezzétek. A héten érkezem még egy bejegyzéssel - elvégre most jön a századik, valamit muszáj alkotnom -, aztán jövő hétfőn még indulás előtt közzéteszem a júliusi összegzésemet és megyek vissza Balatonra!! *-*

Szóval mindenkinek jó pihenést, vigyázzatok magatokra, és

legyetek jók!