December 7, péntek - Megkésett novemberi olvasmányaim | Így szúrt ki velem Pé és a tesitanár /114

Sziasztok!

Picikét megcsúsztam a novemberi összegzőmmel - konkrétan egy laza hetet. A héten kicsit gyengélkedtem, de nem hagyhattam ki egy napot se a suliból, ugyanis minden nap témazárót írtunk, volt, amikor egy nap kettőt is. És, hogy megnyugtassalak titeket: borzalmasan teljesítettem. Már előre félek az eredményektől.

Nos, először gyorsan elmesélném, hogy miket olvastam novemberben, azután pedig ismét egy vicces esetet olvashattok, ami a héten történt velem. Let's do it!

A könyves képek forrása szokás szerint a moly.hu.

Az első novemberi olvasmányom a Hollókirály volt Maggie Stiefvatertől, ami úgy gondolom, hogy méltó lezárása volt a Hollófiúk-sorozatnak. Nem hiányoztak belőle a megszokott elemek, bővelkedett az izgalmas és ijesztő jelenetekben, a szereplők ugyanolyan szerethetők voltak, mint addig. Azt hiszem, pontosan így kell lezárni egy egyébként is tökéletes sorozatot.

Jókaitól az Arany embert pont a legutóbbi bejegyzésemben tárgyaltam ki néhány másik kötelező mellett. Ha nem láttad azt a bejegyzést, katt ide!

Paul Rudnick Minden a te hibád című alkotásáról is beszéltem már, vagyis elsősorban a szereplőket taglaltam ki egy bejegyzésben. Úgy gondolom, hogy a könyv alapötlete nem lett volna annyira rossz, de borzasztó módon eltúlzottak lettek a karakterek, a cselekmény pedig egyszerűen nevetséges volt. Megint kiadtam pénzt valami sz@rra....

J barátnőm legújabb fanatizmusa, valamint unokabátyám agymenése vitt rá, hogy csaknem 18 éves fejjel, életemben először nekilássak a Harry Potter-sorozatnak. INNEN IS NAGYON KÖSZÖNÖM NEKIK. J-vel azt beszéltük valamelyik nap, hogy mennyire rettentően sajnáljuk, hogy ez kimaradt a gyerekkorunkból, ugyanis valami eszméletlen ez a világ, amit Rowling megalkotott. Majd egyszer lehet, hogy beszélek róla, bár szerintem akik itt HP-fanok, sokkal többet tudnának nekem mondani a dologról, mint fordítva :)))

Egy hétig szöszmöszöltem egy van Gogh életrajzzal, de kifogott rajtam. Nagyon érdekes volt, de azért annyira nem tartottam kalandosnak az életrajzát, hogy le se tudjam tenni, így ezúttal sajnos kudarcot vallottam.

Stephen Kingtől a Joylandet azért hoztam el a könyvtárból, mert.... nem volt bent a Hosszú menetelés. Igazából mostanában kicsit belefáradtam abba, hogy folyamatosan YA regényekkel kínozzam magam, így úgy döntöttem, ideje kicsit kísérleteznem. Ezért is olvasom a Harry Pottert, valamint nekiálltam a krimi és a thriller témájának is. A Joyland zseniális könyv volt, szerencsére King kevésbé ijesztő művei közül, így aztán nyugodt szívvel ajánlhatom a műfaj kedvelőinek, mert nem fognak csalódni.

Mivel itt nekiálltam krimizni, elhoztam Jo Nesbo-től a Hóembert, ami szintén egy nagyon pozitív csalódás volt. Nagyon akciódús volt, és pont annyira zavarja össze a szálakat, hogy ne az a fajta sztori legyen, ahol a harmadik oldalnál meg tudod mondani, hogy ki volt a gyilkos - nekem a könyv végére már mindenki gyanús volt, a fejemben annyiféleképpen ölettem már meg szegény áldozatokat és annyi embert csuktam volna le, hogy azt el nem hiszitek :)

Éééééés a következő könyvem már átcsúszott decemberre, így a Hóemberrel zárom a sort :)

Most pedig vágjunk bele abba a bizonyos történetbe, amit szerintem Pé nem hogy a szalagavatónkon, de a diplomaosztónkon, az esküvőjén, sőt még az idősek otthonában is hallgatni fog tőlem. Ez lesz a bosszúm :) Készen álltok?

Borongós, keddi nap volt. Déltájban az osztályomnak éppen tesiórája következett. Hogy Pé, Bambi, Dzsessz, én és még páran miért nem tesiztünk most, az egy másik történet. Mindenesetre nem mentünk be óra előtt az öltözőbe, mert ilyenkor zsúfolt, meg még büdös is van, gondoltuk, várakozunk odakint. Közben Pé bement a tesitanáriba, hogy megkérdezze az edzőjét, hogy mikor lesz a meccsük. Azzal jött ki, hogy 1. fölöslegesen parázott, mert nem ma van a meccs, és 2. ja, amúgy az egyik tesitanárunk (2 van) mondta neki, hogy válasszon magának egy segítőt (itt nekem már gyanús volt a történet), lehetőleg olyat, akinek nincs baj a térdével. Drága Pé persze rögtön közölte a tancsival, hogy Poszáta pont itt van kint, ő jó lesz. Itt egy laza kétségbeeséssel indítottam, ami csak fokozódott, amikor a másik tesitanárunk kijött a tanáriból, majd rám nézett, és azt mondta: na, Poszáta, hallom te leszel az áldozat! Itt rosáltam keresztbe magam kábé.

Megérkezett a tesitanár, az osztályt beterelte a tornaterembe, majd magához szólított Pét meg engem, hogy kéne először is egy ember, aki ír, meg egy áldozat. Pé hál' isten egy nagyon jó fej ember, és bevállalta...

... hogy ír. Így én lettem az áldozat.

Tesitanárunk vélhetően érzékelte rajtam a kétségbeesés tüneteit, mert megnyugtatott, hogy semmi vészeset nem kell csinálnom. Mint kiderült, valami mérést kellett csinálnunk. A feladat a következő volt: először meg kellett mérni egy percig a pulzusomat (- Vagy 20 másodpercig és azt felszorozzátok hárommal, de az egy perc a biztos - mondta a tancsi), ezután - beszarsz - 3 percig kell fel-le lépkednem egy zsámolyra, majd ismét pulzusmérés. Ebből 3 kör.

Ezekkel az instrukciókkal hagyott ott bennünket a tanár. Mondom, jó, hát kezdjük. Elkezdtem a pulzusmérést (szerencsére Bambi egy angyal volt és mérte nekem az időt - bezzeg a feladatot ő se vállalta), de nagyjából 10 másodperc után... konkrétan eltűnt a pulzusom. Mondom a többieknek, hát halljátok gyerekek, szerintem én meghaltam, nincs pulzusom. Próbáltam máshogy fogni a csuklómat, de sehogy se találtam. Pé megelégelte a szenvedésemet és utasításokat kezdett adni (- Jajj, Poszáta, hát fogd meg azt az eret! - De melyiket? - Hát hogyhogy melyiket? - Hát melyiket? - Azt a kéket!), de miután még ezen szakszerű tanácsok hatására sem sikerült megtalálnom a pulzusomat, a kezébe vette a sorsomat (meg a csuklómat), majd pár másodperc után a következő megállapításra jutott:

- Te Bambi! Hát ez tényleg meghalt!

További pár perc küzdelem után megtaláltam a pulzusomat, és gyorsan mondtam Bambinak, hogy indítsa az órát, és csak 20 másodpercig mérünk, majd azt beszorozzuk hárommal, jó lesz az. 15 másodperc környékén ismét eltűnt a pulzusom, de úgy döntöttünk, hozzáadunk még mondjuk 10-et, jó lesz az. Plusz, hogy biztosra menjünk, Bambi utánanézett a neten, hogy mennyi a normális nyugalmi állapot esetén :D

Ezután kezdhettem a lépegetést. Alighogy nekiálltam az első 3 percnek, a legrandomabb emberek jelentek meg a folyosón, plusz mivel a tesiterem ajtajával szemben álltam, láthattam, ahogy életem szerelme, Random Zénó fejében a mindenféle nyújtógyakorlatok és törzskörzések közepette valószínűleg kattognak a fogaskerekek, hogy ez az idióta mégis mi az istent csinál...?

Meghagytam Bambinak, hogy 2 percnél szóljon, bár egyébként is 20 másodpercenként kérdezgettem tőle, hogy mennyi van még. Azért kellett két percnél szólnia, mert kellett egy perc, mire megtaláltam a pulzusomat, hogy rögtön ahogy vége, tudjam is mérni. Először Dzsessz jött ki az öltözőből, végigmért, majd Bambiékhoz fordult és diszkréten megkérdezte, hogy mi a francot csinálok én. Mondtuk, hogy igazából mi se tudjuk, mindenesetre Dzsessz csatlakozott a bámészkodók köréhez, és nagyon buzdított engem. Gondolom, örült, hogy nem neki kell csinálnia, ahogy mindenki más. Lukk is kinézett rám, de őt valószínűleg eléggé megrázta az eset, mert utána már nem jött ki.

A harmadik 3 perc végére a seggemen szedtem a levegőt, és a pulzusméréssel továbbra is akadtak problémák, viszont sikeresen végigcsináltam. Zárásként a tesitanárunk nagyon megköszönte nekem, és kiadta, hogy kinek kell elvinnünk a papírt. El is vittük neki Pével meg Hópihével. A nő is nagyon megköszönte (utána is rám köszönt a folyosón - ezek most engem imádnak). Pé pedig - mivel szerinte nagyon kemény voltam - vett nekem a büfében egy teát, majd, amikor beültünk a menzára, Bambi és Dzsessz egyszerre tolták elém a minyonjukat. Úgy érzem, tulajdonképpen egészen megérte :)))

Hát, ennyi lett volna mára ez a kis sztori. Remélem, jól szórakoztatok és tetszett ez a bejegyzés, bocsánat a késésért :D Hamarosan találkozunk, addig is

legyetek jók!