Március 28, csütörtök - Itt vagyok... /124

Sziasztok, Törpeharcsák és Uborkák!

Ná já, az elmúlt hónapban úgy egyáltalán nem vittem túlzásba a blogolást. Mondhatni, majdhogynem elfelejtettem a Blogger fiókom jelszavát. Shame on me. Alkotói válságban voltam, de úgy istenigazából. Semmi kedvem nem volt leülni blogot írni, ötletem se nagyon volt, hogy egyáltalán miről kéne írnom, mert nem olvastam semmi világrengető könyvet, amit aztán itt kéne kielemeznem, nem készítettem új, említésre és tutorialra méltó rajzokat, tageket töltögetni nem akartam, mert... mert hát nem, és még csak fergetegesen vicces vagy kínos dolgok sem történtek velem, amik aztán hú de inspirálóak lettek volna.

Mondhatni, kicsit kiégtem. Viszont állati sok időm volt gondolkodni az elmúlt hónapban, és több dolgon is elagyaltam. Mostanában eléggé üldözési mániás lettem, ami nagyon para. Folyamatosan attól félek, hogy valaki engem figyel, követ, vagy hasonló, illetve, hogy esetleg lenyomozzák a telefonomat, plusz a szokásos parám is megmaradt: valamiért olyan érzésem van, mintha minden ismerősöm tudna a blogomról. Egyszerűen nem-tehetek-róla, minden egyes kiejtett szó után képes vagyok azt hinni, hogy valamit a blogról szedtek, és részben irdatlan bűntudatom van, mert végülis például a barátaimnak joguk lenne tudni arról, hogy én blogot vezetek, ahol gyakorlatilag az egész életemet kitálalom, így részben az ő mindennapjaikat is. Ettől eltekintve is úgy érzem, hivatalosan enyém a Világ Legrosszabb Legjobb Barátnője cím.

Csak hogy egyébként megmagyarázzam a fejlécet (ami amúgy már vagy három hete elkészült), azon gondolkodtam még, hogy azért ahhoz képest, ahol kezdtem, amikor kezdtem a blogolást (tehát 2017 augusztusában) eléggé sok dolgot kiadtam magamról. Ennek lehettek az okai a különböző tagek, sőt, szinte biztos, hogy elég sokat dobott rajta, de hát lássuk be, egyébként sem vagyok az a szűkszavú típus - már ami az írást illeti. Másfél éve csak egy sima magának való, Arctic Monkeys-rajongó művészcsaj voltam, akinek szófosása volt a nyár közepén, ezért nyitott egy blogot, ahová kifoshatja a szavait. Ehhez képest ma ott tartunk, hogy mindent leírok itt a blogon a mindennapjaimról, a barátaimról, a kiszemeltemről... Nem akarom tudni, mi lenne itt, ha erről az emberek tudnának. Valószínűleg belepusztulnék. Szerintem ez a blog sokszor személyesebb számomra, mint egy nyomorult napló. Rajzokat, fotókat, zenéket posztolok, háborgok, ha nem tetszik egy könyv, kisírom magam, ha valami nem úgy sikerül, ahogy elterveztem. Megbeszélem a dolgaimat saját magammal, néha még tanácsokat is kapok Tőletek, amik nagyon sokat segítenek. Nem is hinnétek, hogy ha anonim blogot vezettek, az mennyivel másabb, mint ha mindenki tudja, hogy ki rejtőzik az álnév mögött. Ki tudja, az is lehet, hogy milliószor elsétáltál már mellettem a Könyvfesztiválon, vagy fene tudja, az is lehet, hogy Te is Kukutyimban élsz, csak nem tudsz róla.

Elmerengtem egyébként azon is, hogy mi lenne, ha egyszer csak a Magamban beszélek bezárná a kapuit, vagy csak simán "elfelejtenék" többet posztolni. Viszont pont az előbbiek miatt nem tudnám ezt megtenni. Szerintem a blogom tisztábban mutat engem, mint egy tükör, és mára már a részemmé vált, még akkor is, ha sokáig hajlamos vagyok elfeledkezni az írásról.

Egy szó, mint száz: nem tervezem itt hagyni a Bloggert, szóval ne aggódjatok :)

Zárásként (na ja, mára nem terveztem valami nagy szóáradatot) megmutatnék nektek egy zenét, amit nemrég találtam. Ez egy Olly Murs-szám, a címe Talking To Yourself. Nagyon sokat hallgattam ezt az elmúlt hetekben, mert nagyon erős érzéseket vált ki belőlem. Kicsit olyan érzésem van, mintha rólam szólna.

I'm too good at bad advice

Always blinded by the lights

I make all my mistakes twice

Three times, or four times tonight

I'm good at never asking why

Colouring outside the lines

Always quick to change my mind

Three times, or four times tonight

Szóval ennyi lettem volna csak mára, ígérem, hamarosan jelentkezem valami értelmesebbel is. Mindenesetre addig is csókoltatok mindenkit,

legyetek jók!

(Hiányoztatok ám!)