Június 13, csütörtök - Ezt verte belém a 11. osztály /128
Sziasztok, Törpeharcsák!
A tavalyi évhez hasonlóan idén is akartam egy ilyen kis tanévösszegző bölcselkedő bejegyzést, amiben számba veszem, hogy mi minden történt velem az elmúlt, roppantmód tartalmas 10 hónap során, és hogy volt-e értelme suliba járnom idén. Gyorsan le is vonom a következtetést: NEM. Szerintem nem is vesztegetném itt tovább az időmet, kezdjünk is neki!
Alapvetően én nem tartozom az iskolagyűlölő nagy többség közé, és igazából nagyon okom se lenne panaszra a sulimra való tekintettel - ha nem a 11. évemet nézzük. Mert hát lássuk be: egy évem maradt az érettségi előtt, ahogy megannyi osztály- és évfolyamtársamnak, és idén elég sokszor a totális szétesés szélén álltunk.
Az idei tanév megtanította nekem, hogy az élet sokszor durvább, mint egy hullámvasút. Gyakran az egyik percről a másikra érezheted magad felváltva egy istenkirály-császár-állatnak meg egy vödör takonynak. A két véglet engem csaknem az év minden napján érintett, ezért sokszor fordult elő velem, hogy akár egy szimpla hazaút alatt (ami nagyjából 20 perc) akár háromszor-négyszer is teljesen megváltozott az aktuális hangulatom.
Én tényleg próbáltam idén a fontos tárgyakra koncentrálni, de néhány tündibündi tanárom időnként keresztülhúzta a számításaimat, és szerintem az osztályban ezzel nem voltam egyedül. Vegyük például azt a tanárnőt, aki az Univerzum Egyik Legfeleslegesebb Tárgyát tanítja. Ez lesz az UELT tantárgy és akkor így nem sértek meg senkit, mert tényleg vannak nálunk is emberek, akik ezzel a tárggyal mennek tovább, szóval miért is ne lenne köztetek is olyan, aki ... szóval UELTológus szeretne lenni, netán már az is, csak éppen túl sok a szabadideje és idetévedt egy majdnemvégzős ismeretlen blogjára? Na de. Ez a tanárnő valamiért olyan rohadtul komolyan veszi a saját tárgyát, hogy gyakran kínomban röhögök rajta. Több röpdogát íratott idén, mint a többi tanárunk összesen, mindezt miért? Mert az osztály ötödének, ha kell majd a tárgya, így a többiek inkább skippelték a tanulást. Így aztán a második félévre gyakran fél délutánjaim mentek el .... öhm, UELT tanulással, pedig ezt az időt tényleg fordíthattam volna rengeteg másra, például nem rontottam volna időnként azokból a tárgyakból, amik az érettségi szempontjából lényegesek. Az angoltanárnőnk azt mondta, tanuljunk meg szelektálni, de ez elég nehéz, ha UELT-ből majd sorban kapkodjuk a rossz jegyeket, mert a tanerő így büntet minket. Nyilván ez is egy módszer. Egyébként előfordult, hogy éppen olyanom volt, hogy egyenesen lelkesen ültem neki tanulni, és hogy őszinte legyek: egészen más érzés úgy görnyedni a füzet fölött, hogy semmi kedved az egészhez, és megint más, amikor odaülsz az asztalhoz, hogy na, most érzem magamban az energiát, holnap nem szúrhat ki velem, mert akkor is ötöst fogok kapni! Hatalmas a különbség mind a megszerzett tudás (az előző esetben többnyire semmi nem maradt meg az anyagból, míg a nagy ritkán bekövetkező utóbbiban egy-két átolvasás elég volt ahhoz, hogy másnap tényleg remekeljek), mind a kapott érdemjegy tekintetében. Csak hát olyan nehéz elkezdeni...
Azt is megtanultam, hogy meg lehet csinálni az egész nyárra feladott portfóliót az utolsó két hétben (olvasással együtt XP), internet nélkül ötösre. Azért ti majd ne így csináljátok, idén már nem fogom az utolsó pillanatra hagyni. Mondom ezt most. Majd augusztusban röhögök ezen az elhatározáson, amikor 29-én még nagyban gépelek. És egyébként imádtam Stendhal Vörös és fekete című könyvét.
Idén elkezdtem kicsit más témájú könyveket is olvasni, és nagyon örülök, hogy így tettem, mert sok nagyon király könyvet ismerhettem meg ezáltal, amiket korábban lehet, hogy eszembe sem jutott volna elolvasni. Ilyen volt például az Anne Frank naplója, vagy az éppen olvasott Dorian Gray arcképe is, amit egyébként a Layers of Fear nevű játék miatt akartam nagyon elolvasni, és meglepően jó eddig.
J idén elolvastatta velem a Harry Pottert is, ami nálam így eddig váratott magára, és már nagyon bánom, hogy nem kezdtem el korábban. Ezen kívül a Trónok harcába is belekezdtem, de még mindig a második kötetnél rostokolok, mert borzasztóan hosszúak a részek. Csokóval múltkor azt tárgyaltuk, hogy vajon megéri-e George R. R. Martin, hogy befejezze az utolsó részt. Tudom, bunkón hangzik, csak aggódunk, na :D
Idén nagyon keveset blogoltam, viszont pár hónapon belül kétszer is előfordult, hogy írók osztották meg a bejegyzéseimet a közösségi oldalaikon, egész pontosan Papp Dóra és Krausz Emma is posztolta a bejegyzéseimet, amikben a könyveikről beszéltem, aminek borzasztóan örültem.
Arról már szóltam párszor, hogy idén átmentem Directionerbe (ettől persze nem szűntem meg number one Arctic Monkeys-fangirlnek lenni), de arról, hogy ez hogyan történt, még nem beszéltem.
Szóval ez valamikor októberben esett meg. Igazából én régóta szerettem a One Direction-t (kisebb koromban minden boybandre rá voltam startolva, ezért mostanában még mindig extázis van a Jonas Brothers comeback miatt), de ezt nem szerettem reklámozni, mert a régi sulimban az emberek imádtak lányokat azért piszkálni, mert nyálas zenéket hallgatnak, és hát a One Direction pont ennek egy tökéletes példája. Amikor őket hallgatom, a tesóm be szokott hozzám kiabálni, hogy folyik ki a nyál a ajtóm alatt :D Megmaradt bennem ez a dolog, hogy ha valami olyan bandát szeretek, amin mások röhögnek, azt nem terjesztem.
Szóval, hogy idén miért is vállaltam fel ezt az egészet? A barátaim fülébe jutott a tény, hogy van egy kiszemeltem (aki most nem Random Zénó, hál isten, még csak az kéne, hogy azt tudják, hogy van egy az osztályban is. Mondjuk asszem Zénónak még szentelnem kell majd pár sort), és minden áron tudni akarták, hogy ki az, de hát én nem voltam hajlandó elárulni. Szí egyébként nagyon pipa volt rám, mert ő a pletykákat imádja, csak az a baj, hogy tudom róluk, hogy az ilyen dolgokat képtelenek halkan megbeszélni, és az egész osztálynak hallania kell, amikor cuki srácokról megy a diskurzus, és ilyenkor legszívesebben süllyednék a föld alá. Én ezeket a témákat Frufrun, a legeslegeslegjobb barátnőmön kívül szerintem szinte senkivel sem tudom normálisan megbeszélni. Szóval Szí azt mondta, az a bizalmam jele lenne, ha elmondanám nekik, ki tetszik, de hát ezzel nem hatott meg, így azt mondtam nekik, hogy elárulok akkor helyette valami mást, "bizalmam jeléül", majd kimondtam az első titkot, ami eszembe jutott, méghozzá, hogy Directioner vagyok. Egyébként elég sok hasznom lett a történetből, mert azóta rendszeresen kapok tőlük posztereket és újságkivágásokat, ha valamit találnak a BRAVO meg ilyesmi újságokban. Mi ezt csak rejtett árunak nevezzük, mert mindig a pad alatt forgatjuk, hogy ne lássa már senki, hogy miket olvasunk mi itt :)
A diákdirin (amit egyébként az ÉN osztályom nyert, TÁDÁÁÁÁ) közreműködhettem abban, hogy az egyik osztálytársamat, akit rühellek, ötödikesek megdobálják tejszínhabbal. Utána úgy alakult, hogy Szemüveg és Zénó mellé keveredtem, akik érdeklődtek, hogy hol jártam. Elmeséltem nekik, hogy XY-t dobálták meg tejszínhabbal, majd hozzátettem, hogy én ilyen szép dolgot még életemben nem láttam. Nem igazán törődtem a ténnyel, hogy Zénó és a srác jóban vannak. Ha Zénó elmondta neki... Kit érdekel... neki megbocsátom. Talán. Bár szerintem az illető srác tudja, hogy nem kedvelem őt.
Csak hogy Zénóról ejtsek pár szót: tök király, hogy az utolsó 11.-es napomon ismét csalódnom kellett benne, ahogy idén már elég sokszor tettem. Egyszerűen idén elkezdett több időt tölteni az osztály azon társaságával, akiket egyszerűen mélységesen megvetek. Nem utálom őket, meg időnként tényleg egész jó arcok tudnak lenni, de tényleg, a megvetés a legjobb szó arra, amit érzek irántuk. És hát hadd ne mondjam, ha Zénó szeretne átmenni olyanba, amit ez a csapat művel, akkor köszönöm, nem kérek belőle.
Idéntől emelt szinten tanulom a matekot, amire először azt hittem, hogy maga lesz a katasztrófa, de korántsem olyan vészes, mint amire számítottam. A faktválasztásnál igazából leginkább a tanáraim miatt választottam, hogy ezt szeretném nagyobb óraszámban tanulni, mert mindig nagyon jó és motiváló matektanáraim voltak, és megszerettették velem a tárgyat. A fellegekben jártam, amikor az első tanítási napon megkaptuk a csoportbeosztásokat, és a régi matektanárom csoportjába osztottak be. Remélem, jövőre is nála lehetek.
A csoportunk egyébként szerencsére kisebb mint egy normál osztálylétszám, ami határozottan pozitívum, illetve az egyik párhuzamos osztályból van a csoport egyik fele. Én csak az Okos D-seknek hívom őket (a "D" itt most az osztályt jelöli), mert olyan géniuszok járnak oda, hogy mindig egy full kreténnek érzem magam előttük, amikor meg kell szólalnom.
Egyébként egyike lehettem annak a "szerencsés" pár embernek, akik az idei évben állandóan feleltek matekon (állandóan=egynél többször). Szemüveg, a matekos padtársam már csak így nyilatkozott nekem, amikor rákérdeztem, hogy megtanulta-e a feladott tételbizonyításokat: Hát, átnéztem, de úgyis mindig te felelsz! Danke :DD
Megtanultam, hogy, habár én úgy jegyzetelek órákon, hogy én értsem, ami oda van írva, ez nem szerencsés, ha ezt másoknak kell elküldenem, illetve, ha anyunak mondom fel a leckét. A Madách tézé előtti este ilyeneket találtunk a füzetemben, mint utolsó Lucifer megszólalása, illetve a magasból látják, ahogy az emberek végzik a dolgukat, na ebből már sehogy nem tudtam jól kijönni. A fáradtságom akkor mutatkozott meg, amikor azt mondtam: Isten Éván keresztül megüzeni Ádámnak, hogy gyermeket vár. Ezt kínos csend követte :D
Csináltam egy halál értelmetlen kísérletet, ami a mai napig nem tudom, hogy mire volt jó.
"Pé bement a tesitanáriba, hogy megkérdezze az edzőjét, hogy mikor lesz a meccsük. Azzal jött ki, hogy 1. fölöslegesen parázott, mert nem ma van a meccs, és 2. ja, amúgy az egyik tesitanárunk mondta neki, hogy válasszon magának egy segítőt (itt nekem már gyanús volt a történet), lehetőleg olyat, akinek nincs baj a térdével. Drága Pé persze rögtön közölte a tancsival, hogy Poszáta pont itt van kint, ő jó lesz. Itt egy laza kétségbeeséssel indítottam, ami csak fokozódott, amikor a másik tesitanárunk kijött a tanáriból, majd rám nézett, és azt mondta: na, Poszáta, hallom te leszel az áldozat! Itt rosáltam keresztbe magam kábé.
Megérkezett a tesitanár, az osztályt beterelte a tornaterembe, majd magához szólított Pét meg engem, hogy kéne először is egy ember, aki ír, meg egy áldozat. Pé hál' isten egy nagyon jó fej ember, és bevállalta...
... hogy ír. Így én lettem az áldozat.
Tesitanárunk vélhetően érzékelte rajtam a kétségbeesés tüneteit, mert megnyugtatott, hogy semmi vészeset nem kell csinálnom. Mint kiderült, valami mérést kellett csinálnunk. A feladat a következő volt: először meg kellett mérni egy percig a pulzusomat, ezután - beszarsz - 3 percig kell fel-le lépkednem egy zsámolyra, majd ismét pulzusmérés. Ebből 3 kör."
Ha érdekel, hogyan tűnt el ezek után a pulzusom, a teljes bejegyzés elérhető ide kattintva. ;) #selfpromotion
Idén betöltöttem a 18. életévemet is, amiből eddig még semmi hasznom nem származott, ahogy a még kiskorúnak számító barátaimnak sem, ugyanis közöltem velük, hogy nem vagyok hajlandó senkinek se cigit, se alkoholt venni. Részben azért, mert nem kéne ilyen cuccokat fogyasztaniuk, részben pedig, mert ha én veszem meg, azzal úgy tűnik, mintha pont én használnám ezeket, és tény, hogy manapság a korombeliek imádnak azzal haknizni hétfőnként, hogy ki mennyire volt bebszva hétvégén, de én részemről annál borzalmasabb dolgot, minthogy bárki egyáltalán azt feltételezze, hogy én bármilyen kábszert, cigit vagy alkoholt fogyasztok, el nem tudok képzelni. Azért amikor karácsony előtti utsó nap Ofő mindenkinek adott egy piás szaloncukrot, hazafelé úgy döntöttem megeszem. Életemben talán ha kétszer ettem piás szaloncukrot, és még soha nem ittam semmi alkoholt, így franc tudja, milyen a tűrőképességem. A tesóm széjjelröhögte magát, amikor elmeséltem neki, hogy egész hazafelé attól féltem, hogy mindjárt beüt a piás szaloncukor és mondjuk pucérra vetkőzöm a sétálóutca közepén a Libri felé menet.
Menet közben aztán átléptük a 10.000 kattintást, sőt, nemrég a 11.000. látogatóm is itt járt, amiért nagyon-nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki néha idelátogat :)
A március 15-i ünnepségen majdnem az a megtiszteltetés ért, hogy elénekelhettem a Himnuszt. Nem, ez nem egészen így történt. Negyed órája ácsorogtunk kint fagyoskodva a suliudvaron, a hangszórókból szólt valami siratóének, mi meg vártuk, hogy kezdődjön már el, essünk túl rajta, elment már a fél nagyszünet, nem lesz időnk enni... stb. Már kezdtem ideges lenni, így egyszer csak tök hangosan, hogy a minket két oldalról közrefogó osztályok is hallják, megszólaltam: Fellépek a Himnusszal, csak kezdjük már el! Erre pár másodperc múlva vége lett a siratóéneknek, mire Pé vigyorogva hátrafordult hozzám: Na, Poszáta, kezdheted! Természetesen csak véletlen egybeesés volt, de nagyon viccesen jött ki.
Megtanultam három napot lehúzni Sátoraljaújhelyen szakadó esőben. Bejegyzés itt.
Na, itt a végére hagytam a múlt hét nagy történéseit: úgy néz ki, 11.-ben is meglesz a kitűnő bizonyítványom! Nem tudom, hogy a francba csinálom, bár egyébként idén feltűnően többet tanultam, mint például tavaly (pláne, ha a .... az UELT-vel töltött délutánokat is beleszámoljuk). Itt jöhetnek a fanfárok.
Na és a végére: pénteken megtudtam, hogy sikeres volt az angol középfokú nyelvvizsgám! :)
Ezekkel a remek hírekkel zárnám az idei tanévet. Köszönöm, hogy velem tartottatok ma is. Hétvégén megyek a Könyvhétre, úgyhogy remélhetőleg találkozunk még, mielőtt elhúznék Balatonra, aztán mehetek júliusban dolgozni...
További szép napot mindenkinek, kezdődjék a nyári szünet! Akinek még suli van, annak kitartást,
legyetek jók!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése