Június 6, csütörtök - Idei bőrigázós osztálykirándulásunk története | Akkó' legyen Béla | Eső | A nyugalom szigete | Az igazi Béla | Még több eső /127

Sziasztok, Törpeharcsák, Uborkák és egyéb idetévedt élőlények!

Úgy terveztem, hogy ezt a bejegyzést komplexebbre csinálom a szokásosnál, de rájöttem, hogy ha én tényleg el szeretném mesélni az idei osztálykirándulásunkat, akkor esélytelen, hogy minden mást beleírjak, ami az elmúlt egy hónapban történt, így aztán maradjunk az osztálykirándulás témájánál.

Szóval, fogadjátok sok szeretettel a mai sztorizgatós bejegyzésemet programajánlókkal meg miegyébbel, remélem, élvezni fogjátok és kicsit olyan lesz, mintha velünk tartottatok volna Ti is. Jó szórakozást hozzá! ☺️

Ó, egyébként pont egy éve jártuk le a lábunkat az erdélyi havasokban is. ☺️ Erről bővebben ide klikkelve olvashattok.

Széljegyzet: párszor jómagam is visszaolvastam ezt a tavalyi írásomat, és elég sokszor érzékeltem azt, hogy bármennyire is nem vagyok az, eléggé egy hisztis picsa hatását keltettem időnként, úgyhogy most igyekszem nem úgy viselkedni ☺️

Day #1

Szóval ez az egész mutatvány egy borús szombat reggelen kezdődött. Nekem egyáltalán nem volt osztálykirándulós hangulatom, ahogy ezzel az osztállyal (bármennyire is bírom őket) sosincs, mindenesetre ebben a barátaim is egyetértettek velem, így arra jutottunk, hogy valahogy majd csak átvészeljük. Jóanyám idén is támogatóan elvitt a sulihoz, hogy ne kelljen az egész városon átcincálnom a háromnapi motyómat. Mikor megérkeztünk, felmerült két darab aprócska gond. Az egyik az volt, hogy még nem volt ott a busz, így a szemerkélő esőben a suli előtt toporogtunk. A másik, hogy sehol sem láttam a barátnőimet. Szerencsére az anyukáik még ott voltak, és már előre integettek is felém, hogy Pé és Bambi bementek a portára, hogy ne az utcán ázzanak. Rá is írtam Bambira Messengeren, mert ő úgyis folyton a telefonján lóg, most persze nem válaszolt nekem, így hívogatni kezdtem. Közben előkerült a busz mint ütőkártya is, így Bambi és Pé rakétaként lőttek ki a suliból, hogy jó helyet tudjunk foglalni. Lehet, hogy furának tűnünk most a szemetekben, de nálunk a jó hely az valahol a busz közepe táján van, elég távol az elöl ülésező kísérő tanároktól, viszont legalább ugyanilyen távol a hátsó bagázstól, akik az egész buszutakon a fos zenéiket bömböltetik. A harmadik napra már bitangul elegem volt belőlük.

Meg is lettek a tökéletes helyek, Hópihe kettővel előttünk ücsörgött egyedül, előttünk J és Lukk foglalt helyet, utánuk Pé és én, mögöttünk pedig Bambi és a közülünk utolsóként bedöcögő Szí ült. Mindenki meglett, minden tanár megérkezett (egy matek és egy töritanár kísért bennünket Ofőn kívül), úgyhogy a busz motorja felbőgött és nekilódultunk meghódítani az ország északkeleti részét. Kiintegettem a buszból, mert tipikus, hogy az én anyukám egyike annak a kb 3 szülőnek, akik megvárják amíg elindul a busz és utána húsz perccel el is indulnak haza. Pé és én is felbontottuk a Pennyben vásárolt turmixunkat és megkezdődött a reggelizés. Körülbelül 5 és fél perce lehettünk úton, amikor Pét már hívta az anyukája, aki igen sokat beszél, így barátnőm társaságát ideiglenesen mellőznöm kellett. Előcsaptam hát a Trónok harca második kötetét. Igen, én így megyek osztálykirándulásra. Mázli, hogy egy 900+ oldalas könyvről van szó, mert különben kettőt is vittem volna, hogy biztosan legyen mit olvasnom.

Tartottunk egy pisiszünetet valami benzinkúton, ez úgy nézett ki, hogy amíg mindenki a vécére állt sorban, Bambival lepakolásztuk a plüssállatokat a shop polcairól, illetve minden létező zenélő játékot bekapcsoltunk és megbeszéltük, hogy melyik gumicukor a legfinomabb az üzlet kínálatából. Miután a csapatunk többi tagja végzett, elindultunk vissza a buszhoz. Szí megállapította, hogy jé, kezd elállni az eső, de leromboltam az elképzeléseit a ténnyel, hogy a benzinkút és a shop közti rész fedett, ezért nem esik. Még nem akartunk visszaszállni a buszra, így mellette ácsorogva elgondolkodtunk azon, hogy nekiállunk pénzért lemosni kocsik szélvédőjét ha a tulaj nem tart rá igényt, akkor is, és kicsikarjuk belőle a pénzünket, illetve J elmesélte nekünk a könnyfakasztó történetét arról, hogy hogyan fejelte le egy Budapest Parkos koncerten egy nő seggét, amikor le akarta tenni a poharát a földre. Tényleg könnyfakasztó volt, mert én a végére sírtam a röhögéstől.

Továbblódultunk északkelet vagyis valamerre arra felé. Az eső közben rendesen rákezdett, és *spoiler*, innentől három napig szinte el sem állt. Legközelebb már csak az úti célunkként megjelölt Borsod-Abaúj-Zemplén megye határán áthaladva álltunk meg. Eredetileg kedves osztályfőnökünk valami várat akart velünk megnézni, de az eső miatt törölni kellett a programot, és helyette a mádi zsinagógát csodáltuk meg. Engem, mire odaértünk, a vécé sokkal jobban érdekelt a zsinagógánál, de szerencsére erre is volt lehetőség. Mivel sokan voltunk, a koedukált vécét is használhattuk, de én azt nem vállaltam be, mert a zár úgy működött, hogy ha bezártad belülről, kívülről egy százforintossal pont ki lehetett nyitni, és a fiúk ezt előszeretettel próbálgatták.

Kicsodálkoztuk magunkat a zsinagógán, ami egyébként tényleg szép volt, tetszett az előadás is, amit a nő tartott róla, meg tényleg érdekes dolgokat láttunk és hallottunk, szóval simán ajánlom bárki figyelmébe a helyet aki szabadidejét zsinagógák tanulmányozásával szereti tölteni. Na, de ne legyünk szenyák, lényeg a lényeg, hogy igazából, ha tanulmányi célú a kirándulás, akkor simán érdemes elmenni. Utána visszaszálltunk a buszra, és nagy erőfeszítések árán kidöcögtünk Mádról, ami egyébként egy kicsi falu, ráadásul dombos vidéken, szóval elég macerás volt a busszal való közlekedés. Következő célunk Sárospatak volt, ahová én régóta el akartam jutni (ne kérdezzétek, miért, mert én se nagyon tudom, csak úgy időnként jönnek ilyen random késztetések). Megnéztük a református kollégium könyvtárát. Ez úgy nézett ki, hogy valami anyagból készült papucsokat kellett a cipőnkre húzni, hogy ne dzsedvázzuk össze a könyvtárat. Mondanom se kell, magasan kvalifikált osztálytársaim nem bírták ki csúszkálás nélkül, így néhány kifejezetten látványos taknyolás kissé elterelte a közfigyelmet az előadásról, amit ott hallhattunk, pedig amúgy érdekes volt.

Megnéztünk ott még egy kiállítást is, ami annyira nem volt érdekes. Mármint, ilyen kiállítást bárhol láthatsz, értem én, hogy nagy történelmi emlékek meg minden, de szerintem nem volt valami jó. Kaptunk egy kis szabadidőt, amit mi inkább a buszon töltöttünk, addig is csend volt, majd továbbálltunk a Rákóczi-várhoz. Na, ez egy érdekes történet volt. Leszállás és gyors népszámlálás után (csóri Ofőéknek 30 zajos 18 év körüli gyerek lehet, hogy merész vállalkozás volt) meglódultunk a vár körüli kert felé. Szerintem maximum délután 4 felé járhatott az idő, de már annyira le voltunk strapálva, hogy mindenki hülyeségeket beszélt. Pé például megállapította, hogy nekik is pont ugyanilyen kertjük van (mint a sárospataki Rákóczi-vár kertje. Az oszt bátor), én pedig az egyik kiíráson ágyúöntés helyett ágyúdöntést olvastam. Most pedig ezt visszaolvasva kiirtást olvastam. Nvm. Besurrantunk a várba (nem akarok utólag bajba keveredni, úgyhogy ezt nem részletezném), ahol aztán töritanárunk nekiállt lökni a dumát a mindenféle subrosáról meg ilyenekről (wow, micsoda memóriám van, megjegyeztem egy történelmi fogalmat! Töriből siralmas vagyok). Rákérdezett, hogy emlékszünk-e, melyik nagy uralkodónknak volt rokona Szent Erzsébet. Bambi okos, de szerény történelemtudású diák lévén lelkesen sorolni kezdte a tipikus királyneveket, miközben Szí folyamatosan súgta mögötte, hogy Béla!! Szóval ez valahogy így hangzott: Géza! (Béla!) István! (Béla!) András! (BÉLA!) Majd Bambi megadóan: Akkó' legyen Béla! Ofőnk hatalmasat röhögött, én pedig csak annyit mondtam Bambinak, hogy ha lehet, jövőre az érettségin ezt ne így írja le, mert nem biztos, hogy kap rá pontot.

Közben az eső ismét rákezdett, mi pedig futólépésben megindultunk vissza a buszhoz, közben a fiúk mögöttem a Trónok harca eseményeit taglalták nagy lelkesedéssel, így mire visszaértünk a buszunkhoz, pont 5-tel több spoilert hallgattam végig, mint amennyire szükségem volt.

Abban reménykedtünk, hogy most már megyünk a szállásra, de nem, még menjünk el a Megyer-hegyi tengerszemhez, mert miért ne! Eleinte Pével, Hópihével meg a matektanárunkkal mentünk a sor elején, a többiek pedig jóval lemaradva utánunk, de Pének a kezdeti lelkesedése amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is el, így ő lemaradt tőlünk. Azóta egyébként mindenkinek úgy meséli a történetet, mintha a Mount Everestet másztuk volna meg. Bambi vette át köztünk a helyét, és a szemerkélő esőben és nyakig érő sárban kapaszkodtunk fel a tengerszemhez. Szerintem igazán megérte megnézni, alapból imádok kirándulni, szóval nagyon élveztem az egészet, plusz pozitívum, hogy a kevésbé természetbarát osztálytársak többnyire nem olyan lelkes hegymászók, mint én, így nem kell velük közösködni.

Már kezdett sötétedni, mire leereszkedtünk a hegyről és ledzsuváztuk a túracipőket a fűben. Valahogy visszaküzdöttem magam a buszra, eközben J, akinek fájt a lába és nem tartott velünk, tájékoztatott minket arról, hogy baj van a busz elektronikájával, így éppen azt javítják. Kisebb infarktust kaptam, Bambi és Pé nemkülönben. Ofőt egy ottani ismerőse kocsival eldobta a szállásunkig, mi pedig a hibás busszal lassan haladtunk utánuk. Ahogy a távolodó kocsi után pislogtunk, Bambi feltette a nagy kérdést, hogy Ofőt most azért viszik el, hogy legalább egy túlélő legyen, vagy mi van?? Szerencsére erre a kérdésre nem létezett jó válasz, időközben pedig meg is érkeztünk a sátoraljaújhelyi szállásunkra. Eléggé izgultunk, hiszen a tavalyi szállásunknál csak jobb lehet, de hát azért ismerjük Ofőt, és tőle kitelik, hogy talál rosszabbat. Szerencsénkre nem így volt, egész otthonos kis szállást kaptunk. Pével, Bambival, Szível és Hópihével osztoztunk egy szobán, ami szuper volt, még attól eltekintve is, hogy utóbbi kettő már másfél éve a kötelező udvariaskodásokon kívül nem áll szóba egymással. Nevermind.

A szoba elosztása úgy nézett ki, hogy beléptél, ott volt egy kis előtérszerűség fogasokkal meg egy kis komóddal. Innen nyílt egy fürdőszoba, egy két- és egy négyágyas szoba. A kétágyasba Hópihét és engem pateroltak be a többiek, mondván, mi hülyék vagyunk, amiért éjjelente aludni szoktunk. Pardon? Az előtérből nyíló fürdőnek egyébként egy hátránya volt: mindenki a mi szobánkat használta nyilvános vécének, hiszen nem kellett bemenni a hálórészbe ahhoz, hogy elmehess mosdóba. A Hópihével közös szobánkról egyébként készítettem is fotót:

Vacsoraidő volt, így aztán alaposan bekajáltunk, és még finom is volt az étel! Úgy voltam vele, hogy ez a szállás egy álom, annak ellenére is, hogy kicsit koszos volt. A szokásos kis rituálék megmaradtak: Bambi kóstolta meg először az ételt, Pé húzta le először a vécét (VOLT VÍZNYOMÁS!!! Tényleg olvasd el a tavalyi osztálykirándulós bejegyzést, ha nem tetted!) és én mentem először zuhanyozni. A zuhanyzóval sem voltak különösebb gondok, de mivel elsőnek fürödtem, ahogy megnyitottam a vizet, hirtelen mindenféle fekete darabkák hullottak a lábam elé, és bármennyire is egész nap kirándultunk meg minden, kizárt, hogy az a sok dzsuva mind az én testemről jött le. Na mind1.

Este még a többiek sokáig zajongtak, én viszont hulla voltam, így úgy döntöttem, korán ágyba bújok.

Day #2

Ahogy én azt elképzeltem. A korai ágyba bújás sikeres volt, ám az elalvás annál több nehézséget okozott. Amikor éjjel negyed egykor legalább hatodszorra keltem fel Bambiék üvöltözésére a másik szobában (na meg arra, hogy Bambi, azt szemléltetvén, hogy vékony a fal, gyakorlatilag átkopogott hozzám), úgy döntöttem, aktivizálom magam. Hópihével nem volt gond, ő bármilyen zajt képes átaludni. Kikecmeregtem az ágyamból és belebújtam egy random papucsba, ami a földön hevert. Lévén, Hópihével egyforma papucsunk volt, fene tudja, az is lehet, hogy az övé van nálam jelenleg. Átcsoszogtam Péékhez (Pére az infarktust hozva, mert ő minden sötétben mozgó dologtól fél), és közöltem velük, hogy én semmi jónak nem akarok az elrontója lenni, viszont ha nem vesznek vissza magukból egy kicsit k**va gyorsan, és ezt még 3-ig tervezik folytatni, akkor én se fogok tudni aludni, és ők azt nem akarják tudni, hogy milyen vagyok én, ha nem alszom ki magam. Majd ezekkel a szavakkal sarkon fordultam és visszafeküdtem. Ezentúl a mi szobánk Hópihével a Nyugalom szigete nevet viselte.

Aznap reggel negyed hatkor pattant ki a szemem, ami egyébként nem volt meglepő tény sem részemről (mivel egyébként is korán kelő vagyok, pláne, ha nem a saját ágyamban alszom), sem a többiek részéről, hiszen engem alapból azért tettek külön szobába, mert nem akartak napkelte előtt arra ébredni, hogy én boldogan pakolászok és készülődöm. Pár perccel utánam Hópihe is felébredt, így ketten feküdtünk a hátunkon és bámultunk kifelé a tetőablakon, ahol patakokban folyt le az eső, és azon tanakodtunk, vajon hány múzeumot leszünk ma kénytelenek végignézni, ha nem áll el indulás előtt. Végül Hópihe visszaaludt, így én a Királyok csatájába temetkeztem az elkövetkezendő egy-két órában, illetve igyekeztem kihasználni, hogy lévén még mindenki alszik, még nincs túlterhelve a wifi-hálózat, így neteztem is egy kicsit.

Nem sokkal a meghirdetett ébresztő előtt aztán meghallottam a mozgolódást a másik szobából, így kikeltem az ágyból, átöltöztem és meglátogattam csapatunk többi tagját. Mint kiderült, éjszaka lemaradtam arról a történésről, hogy beszabadult hozzájuk egy (Bambi által azonosított) kecskedarázs.

Forrás
Nem tudom, hogy érdekel-e valakit, de szárnyas barátunk így nézett ki.

Ez nem sokkal azután derült ki, hogy én lepisszegtem őket éjszaka, ugyanis amikor aludni tértek, Bambi megállapította, hogy túl sötét van, fel kéne húzni a redőnyt, hogy valami fény jöjjön be az ablakon. Amikor aztán felhúzta, előkerült a darázs. Arra, hogy az éjszaka közepén a szakadó esőből hogy a francba került be pont hozzánk, továbbra sem találtunk magyarázatot. Mindenesetre Bambi itt fogta a párnáját és kimenekült a szobából, mondván, ő így itt nem alszik, így aztán Pé és Szí voltak kénytelenek megoldani a dolgot: lehúzták a szúnyoghálót, hogy így csapdába ejtsék a kollégát, csak azzal nem számoltak, hogy a szúnyogháló kerete és a fal közt van egy pár centis rés. De hát nagyon életrevaló lelkek lévén ezt is megoldották, és kitömték papírzsepikkel és szalvétákkal a rést. Eredetileg egészségügyi betétekkel tervezték végigragasztani, de arra még sajnos igény volt, ezért nem áldozták fel a készletet. Szóval reggel, mikor átmentem hozzájuk, épp azon tanakodtak, hogy mi legyen vele, illetve hogy hogy nevezzük el, mert hát ez egy fontos kérdés. Röpködtek a hülyébbnél hülyébb nevek, míg végül meguntam, és az előző nap óta szállóigévé vált akkó' legyen Béla!-felkiáltással véget vetettem a problémának, így a darazsunk neve Béla lett. A többiek is elkezdtek készülődni, Pé pedig, amíg az ágyán feküdtem, védekezésképtelen állapotomat kihasználva rám fújt egy fél tubus dezodort, mert neki az a mániája, én meg nem használok fújós dezodorokat, így ebből állandó viták kerekednek nálunk.

Reggeli után (kaptunk két kancsó teát a szendvicsekhez, de az egyikben lebegett egy pók, így azt áttoltuk a velünk egy asztalnál üldögélő két nagymenő fiú részére, de sajnos meglátták benne a pókot, így ez a minimális trollkodásunk is elúszott) Ofő visszaterelt mindenkit a szobájába, hogy szedjük össze magunkat, aztán indulunk a Magyar Nyelv Múzeumába, pont, ahogy attól Hópihével tartottunk. J még átjött hozzánk, hogy kilakoltassa szegény Bélát. Szí és én támogatóan figyeltük, addig Bambi és Pé kimenekültek a szobából. Miután J megfogta Bélát, megkérdezte, mi legyen a sorsa. Szí azt mondta, kíméljük meg az életét, nehogy már lehúzzuk a budin vagy valami, így Bélát kidobtuk az ablakon. A szakadó esőbe, na mindegy.

A Magyar Nyelv Múzeuma egy nagyobb köpésre volt a szállástól, én pedig mindenkinek az idegeire mentem, mert egyfelől szeretek esőben sétálni (azért a másnapi kassai történethez majd lesz egy-két szavam), másrészt szerintem én lehettem az egyetlen, aki normálisan kialudta magát az éjjel, így amíg a többiek félkómásan, az időjárás miatt morogva csúszkáltak a sárban, addig én a Shrek-zöld esőkabátomban boldogan szökdécseltem mellettük,

A múzeum egy nagyon-nagyon-nagyon pozitív csalódás volt! Életemben nekem egyetlen múzeum tetszett ennyire, a Petőfi Irodalmi Múzeum Budapesten, ez pedig azzal valamiféle kapcsolatban áll.

Nagyon szép volt az egész, meg interaktív, meg minden. Tény, hogy sem a múzeumok, sem az irodalom nem a szívem csücske, de ez az egész tényleg megért egy misét. Na, ezt a helyet viszont tényleg bárkinek ajánlom tiszta szívből, szerintem nem fogjátok megbánni, ha ellátogattok ide.

Az egyik kedvencem volt (ezt most itt a kollázskészítés közben találtam a fotóim közt), hogy néhány helyen ki voltak rakosgatva az év szavai 2000 nemtudomhánytól 2017-18 (?)-ig. Ezek között leltem erre a gyöngyszemre:

Zseniális ez a megfogalmazás! 😂

Miután végeztünk a múzeumban, mi kijutottunk a szabadulószobából, a fiúkat pedig felkeltettük a Toldiról szóló kiállítás padlóján való szundikálásból (igazi kultúrcsürhe vagyunk, nem kell mondani), még megnéztük Kazinczy Ferenc mauzóleumát vagy micsodáját, meg a sírhelyénél elénekeltük a Himnuszt is és megkoszorúztuk, majd visszazsaltunk a szállásra, ahol aztán buszra szálltunk, hogy elmenjünk pizzázni. Nem viccelek, 2 ÓRÁT ültünk a pizzázóban, mert nem rendeltünk előre kaját, és volt, aki csak az utolsó 5 percben kapta meg a pizzát. Mi szerencsére elég hamar sorra kerültünk, így bőven le is ért a kaja, mire indulni kellett. Közben a Rádió 1-en fél órán belül kétszer játszották a Rise-ot (gondolom, ez mindenkit érdekelt, igazából bennem csak a Jack&Jack miatt hagyott nagy nyomot, egyébként imádom a számot is), mi pedig túltárgyaltunk minden létező témát. Ezután osztályfőnökünk megérkezett hozzánk és mondta, hogy mivel még mindig elég ramaty idő van, lehet választani, hogy kirándulni megyünk, vagy önállóan felfedezünk egy múzeumot. A csapatomból Pé és Szí reflexből a múzeumot választották, az előző napi kirándulás eléggé betett nekik, míg Bambi, Hópihe meg én az újabb túra mellett tettük le a voksot. Miközben azonban a többiekre vártunk, az ég baljósan besötétedett, a szél pedig feltámadt, így Bambi inkább átpártolt a múzeumos csapathoz. Hópihe és én tartottuk magunkat az elveinkhez, mert mi imádunk kirándulni, és még szakadó esőben is inkább választottuk volna ezt, mint a múzeumot. Így aztán az osztály egyik fele útra kelt a múzeumba. Sajnos az osztály nagykirályai későn jöttek rá, hogy mivel a múzeumba nem megy kísérő tanár, simán elmehetnének helyette kávézni. Mire ezt az eszmefuttatást végigvitték, már a múzeumosok sehol sem voltak, így kénytelenek voltak velünk tartani a hegyre fel, viszont eltökélt szándékuk volt megkeseríteni a kirándulásunkat.

Egyébként a túrán én nagyon jól éreztem magam. Hópihével előrestartoltunk, magunk mögött hagyva mindenkit és a mindenféle kirándulós élményeinket meséltük egymásnak. Nagyjából mire elértük a kitűzött célunkat, eleredt az eső is, így aztán visszafelé futólépésben indultunk meg. Ez valahogy a következőképpen nézett ki: az élen a fiúk, utánuk a körülöttük legyeskedő lányok, aztán Hópihe és én, utánunk néhány szerencsétlen lemaradva, a végén pedig a tanárok. Az utunk kanyargósan vitt le a hegyről, ezért mi ahhoz a taktikához folyamodtunk, hogy a különböző csapásokat kihasználva ahol csak tudtuk, levágtuk az utat. Tisztára az Éhezők viadalában éreztem magam, tulajdonképpen csak annyit kellett tenni, hogy nekiindulsz a csapásnak, és onnantól csak tartanod kellett az iramot önmagaddal. Lendületmegmaradás, mondaná a fizikatanárom. Ejj, jövőre már fizikám se lesz... eskü szerettem azt a tárgyat. Hogy a francba keveredtem én a matek-fizika mániámmal humán gimibe?! Futottunk lefelé, mint az őrültek, mígnem az élen haladó embereinket elhagytuk, mert véletlenül rossz irányba mentek, mi meg véletlenül nem szóltunk nekik. Rohantunk le a buszra, ekkorra már bőrig ázva. Szerencsénkre még a múzeumos bagázs előtt vissza tudtunk szállni, így Pé nem láthatta, hogy milyen állapotban voltunk, és nem kezdhette az én megmondtam-dumáját.

Visszaúton a szállásra megálltunk a Teszkónál, hogy feltöltsük a készleteinket, aztán hazatértünk, ahol már mehettünk is kajálni. Tésztát kaptunk vacsorára, illetve Ofő elintézte, hogy egy pohár bort is ihassunk, ha már egyszer itt a tokaji borvidéken járunk. Itt sikeresen hülyét csináltam magamból, ugyanis az asztalunknál ülő egyik fiú megkérdezte, hogy melyikünk nem iszik, mire én mondtam, hogy én nem iszom alkoholt. Ő persze rögtön lecsapott a lehetőségre, és érdeklődött, hogy nekiadom-e a fejadagomat. Erre ezt a választ sikerült kipréselnem magamból: Nem, mert még a végén lerészegedsz. Azt a fejet és hangeffektet, amit erre produkált, látnotok kellett volna. "Kis naiv".

Azt terveztem hogy ezen az estén kicsit legalább fennmaradok, mert a többiek azt szervezték, hogy pár osztálytársnőnk átjön hozzánk és zabálás lesz. Amikor anyuékkal írogattam Messengeren, külön figyelmeztetett is, hogy SZOCIALIZÁLÓDJAK, csupa nagybetűvel, ne legyek már annyira antiszociális, mint mindig. Hát én ezt kihagytam. Utolsónak zuhanyoztam le, fel is kellett mosnom a fürdőt, mert mondanom sem kell, ha előttem négyen használták már a zuhanyzót, bokáig áll a víz a helyiségben. Ezután viszont leültem a Királyok csatájával meg egy dobot Smarties-zal az ágyamra és magamra csuktam az ajtót. Ennyit a szocializálódásról. Nem maradtam azonban tétlenül, ráírtam Kozmira, akinek másnap kezdődtek a középszintű írásbeli érettségik, valamint nem hiszed el még Singvogellel is beszélgettem egy kicsit... mióta is? Ja, hogy már két éve nem beszéltünk normálisan? Annyi baj legyen, nekem azért néha hiányzott az a gané. Így vele is írogattam, neki is sok sikert kívántam az érettségijéhez, még akkor is, ha megint kötözködni kezdett velem. Nagyon fura természete van, meg kell hagyni.

Valamikor fél 11 körül döntöttem úgy, hogy aludni megyek, de ez persze sikertelen volt, mert még az éjszaka közepén is többször arra keltem, hogy a folyosón az atomrészeg osztálytársaim retró számokat énekelnek. Így például mostantól az életben nem fogom tudni meghallgatni Demjén Ferenc Jégszív című dalát.

Day #3

Az utolsó reggelen, amikor felkeltem, valami nagyon gyanús volt. Hosszasan csak néztem magam elé, olvasgattam, neteztem, de nem jöttem rá, mi lehet az. Átöltöztem, aztán Hópihével azt találgattuk, hogy ki matat kint a fürdőben, majd a hosszas dezodorfújásokból megállapítottuk, hogy Pé az. Eztán elindultunk reggelizni. Amikor kiértünk az udvarra, akkor jöttem rá, mi történt. Kitárt karokkal megálltam a lépcső alján és szembefordultam a többiekkel.

- Gyerekek, NEM ESIK AZ ESŐ!

Ez az állapot egészen a reggeli utánig tartott. Ennyit erről.

Ofő azt mondta, fél kilencre legyünk lent és pakoljunk be a buszba, mert egy másik busz visz át minket Kassára, mivel ugye ennek még mindig nem jó az elektronikája, vagy mi. Fél kilencre mindenki összekotorta magát (vagy ami maradt belőlük az előző este után), a buszba is bepakoltunk, de a másik busz csak nem jött. Eltelt öt perc, tíz, tizenöt, húsz... 40 perc várakozás után Ofő felhívta a másik buszsofőrt.

- Halló! ....Figyelj, én egy nagyon türelmes ember vagyok....Igen tudom.....De hát nem te várakozol itt háromnegyed órája 30 álmos, karikás szemű kisgyerekkel!

Ezt úgy adta elő, hogy el kellett fordulnom, nehogy hangosan felröhögjek. Álmosnak nem voltunk nevezhetőek, karikás szeműnek is maximum én, aki nem hozott alapozót, mert három napra minek, kisgyerekek meg végképp nem vagyunk, na, de mindegy is, Ofő egy tündér.

Végül aztán 55 perc késéssel megérkezett értünk a busz, amire így felszálltunk és megindultunk Kassára. Na, ez a történet részletes elemzésért kiált.

Egy örökkévalóságnak tűnt a buszút, pedig ez most tényleg nem volt hosszú. Miközben beértünk Kassára, és az ablakon bámultam ki, kénytelen-kelletlen arra a megállapításra jutottam, hogy az esővíz úgy folyik le a busz oldalán... Fú, hát nem tudom, mihez hasonlítsam. Az megvan, amikor nagy ritkán elmész abba a fasza autómosóba a benzinkúton, ahol nem látsz ki, olyan mennyiségű víz ömlik a kocsidra? Vagy csak simán, amikor ülsz bent a kocsiban, miközben valaki kintről slaggal mossa le. Na, pont úgy folyt az eső a mi buszunkról. És Ofő így akart városnéző kirándulásra menni velünk. Hát a jó édes.........

Amikor elhangzott a felszólítás, hogy szálljunk le, mindezt Kassa legforgalmasabb utcáján, hátulról több szólamban hallottam a hát én biztos nem-jellegű felszólalásokat, bár volt, aki bővebb szókiccsel adott hangot nemtetszésének. Magamra kanyarítottam a Shrek-esőkabátot, felcsettintettem a hátamra a hátizsákomat, amiben a cuccaim gondosan le voltak takarva a farmerdzsekimmel, majd elhagytam a buszt. A buszmegállóban összevártunk mindenkit, majd kétségbeesve néztünk a távolodó buszunk után. De hát már ott voltunk, úgyhogy veressük neki! Az utakon patakokban folyt a víz, miközben mi töretlen lelkesedéssel (vagy nem) küzdöttünk az időjárás viszontagságaival és a Szent Erzsébet-dóm vagy katedrális vagy nemtudommicsoda felé igyekeztünk. Az épületen körben vízköpők voltak, amik, mint utólag megtudtam, arra szolgálnak, hogy az esővíz ne a falakon folyjon le, mindenesetre az egyik srác beállt az egyik alá esernyővel, mondván, ez itt már nem oszt, nem szoroz.

Beszabadultunk a templomba, ahol az idegenvezetőnk fogadott minket. Nekiállt a dóm vagy katedrális vagy nemtudommicsoda történetéről mesélni nagy átéléssel, csak éppen mindenkinek fontosabb volt, hogy a cuccai épségét ellenőrizze vagy éppen mások (khm) édesanyját szidja, mint hogy odafigyeljen. Eközben több csoport is érkezett, így a Fremdenführer Úr javasolta, hogy... menjünk le a kriptába. Na, mondom, fasza, hogy még a maradványainkat se találják majd meg, rögtön el is temetnek... Szerencsére II. Rákóczi Ferenc földi maradványaihoz mentünk csak koszorúzni, így a kriptából mindenki épségben kijutott. Eddigre azonban elkezdődött a mise a templomban. Egyszer csak ezt hallom az Idegenvezető szájából, Ofő felé fordulva:

- Tanárnő, így nehéz idegenvezetést tartani, hogy itt már megy a mise! (Kérlek, mondd, hogy menjünk haza aztán majd legközelebb visszajövünk, mit bánom én, haza akarok menni!) Azt javaslom, most, hogy a gyerekek kicsit megszáradtak, menjünk ki! Majd utána visszajövünk!

Hogy. Mi. A. Jó. Isten????????? Azt hittem, csak rosszul hallottam, de nem, csávókánk lelkesen megindult az élünkön, mi meg egy leharcolt birkacsorda módjára követtük. Ahogy kiértünk, mi meg is álltunk a bejáratnál, gondolván, álldogálhat felőlünk az esőben, mondja csak el a dumáját, nekünk jó itt a szárazon, halljuk innen is.

- Gyerekek, gyertek ki, mutatok nektek valamit! (Hát én nem nagyon voltam kíváncsi, hogy a bácsi mit akar mutatni, de kénytelenek voltunk követni őt.) Gyerekek, nézzetek fel! (Felnéznék én, de esik folyik bele a pofámba a víz, nem tudom a szememet 105 fokos szögnél magasabbra emelni a talajtól!) Látjátok, gyerekek? (Nem, nem látjuk, mit kéne nézni?) Azok ott fenn vízköpők!

Itt jutottam el a kész-én-tökön-szúrom-magam-pedig-lány-vagyok fázisba. Ugye ezt nem gondolta komolyan? Kicincált minket a templomból/dómból/nemtudommicsodából, hogy megmutassa a vízköpőket? Odabent legalább meleg volt!!

További kb 20 percig mutogatta nekünk odakint a város nevezetességeit, míg mi inkább vágyakozva nézegettünk be a kávéházak ablakain a bent kávézó emberekre. Ez nem igazság!

Szerencsére a városnézés zárásaként Ofő kb háromnegyed óra szabad programot adott nekünk, így nekünk is volt lehetőségünk meglátogatni egy egész csinos kis kávézót, ahol én inkább a könyvembe temetkeztem, amíg a többiek kávét rendeltek. Bármit megadtam volna egy csésze kávéért, de mivel sokan voltunk, így is eleget vacakoltunk a fizetéssel, így inkább nem kértem belőle.

Ezek után (bármennyire is le lettünk cseszve, mert nem értünk vissza időben a megbeszélt helyre) szinte repültünk, vicceltem, úsztunk vissza a buszhoz, ami továbbvitt minket... Vizsolyba, ahol még megnéztünk egy bibliatörténeti kiállítást (azt hiszem, hogy az volt, de az a helyzet, hogy eddigre annyira elegem volt a történetből, hogy már semmire sem tudtam koncentrálni), valamint megtekinthettük az első magyar nyelvű Bibliát, amit Károli Gáspár fordított és ez nagyon szépen volt benne tavaly a vizsgán a Biblia-tételemben. Ezután szerencsére visszakaptuk a régi buszunkat, és ráadásul már nem volt más úti célunk, csak a drága kedves Kukutyim, ahol lakunk. Hazafelé a benzinkúton még egyszer hülyét csináltam magamból nem részletezném, de ezen kívül sikeresen és épségben megérkeztünk.

Ez lett volna az idei kirándulós bejegyzésem. Remélem, jól szórakoztatok. Csaknem egy hetembe került megírni ezt a bejegyzést, mert nem volt valami sok időm. Mostanában szokás szerint kicsit elhanyagoltam a blogot, de ne aggódjatok, jövő héten több bejegyzés is várható, aztán jön a jól megérdemelt nyári szünet!!! Nagyon remélem, hogy a nyáron majd tudok egy kicsit több időt fordítani az írásra, mert egyébként nagyon hiányzik.

Biztos, ami tuti, valamikor a közeljövőben (legkorábban talán csütörtökön) jelentkezem, addig is

legyetek jók!