Szeptember 28, szombat - Így csináltunk magunkból hülyét... ismét | Ne bízz meg a külföldiekben! | Charles Leclerc győzelme és az én sprintem/135

*odaoson a géphez*

*bekapcsolja*

*megnyitja a Bloggert*

*meglátja, hogy a legutóbbi bejegyzés augusztus 23-án került ki*

*sikítva menekül*

Grüß Gott, Törpeharcsák és Torpedórombolók!

He-he-he... igeeen, tudom, megint eltűntem több, mint egy hónapra, nincs mentségem. Amióta elkezdődött a suli, nemhogy a blogomra nincs időm, képzeljétek. Például szeptember 1. óta egyetlen könyvet sem olvastam ki. Ez rohadtul elkeserítő!!

Elpoénkodok én itt azon, hogy mennyire megborít a 12. osztály, meg minden, de az a helyzet, hogy idén tényleg nem érzem magamat önmagamnak. Mintha egy külső szemlélőként követném az életemet. Dolgozatokat írok, felelek, kapom a szerénykedés nélkül jobbnál jobb jegyeket, de egyszerűen úgy érzem, előbb-utóbb elmerülök ebben az áradatban. Érettségire készülök, jogszabályokat böngészek, heti háromszor-négyszer rajzra járok és nulla a szabadidőm, ha meg mégis van, akkor csak bámulok ki a fejemből.

Na de. Ma nem azért vagyunk itt, hogy engem sajnáljunk, így inkább elmesélek nektek egy történetet arról, hogy hogy indult az idei tanévünk. Tinával, a Lapok közé rejtőzve blog bloggerinájával már megosztottam, és ő is egyetértett velem abban, hogy ebből bejegyzésnek kell születnie. Úgyhogy let's do it!

Széljegyzet: Egyébként nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én minden év elején (többnyire már az évnyitó napján) csinálok valami bődületes hülyeséget, ami aztán jellemzi az évem további részét is. Idén a tanévnyitó ünnepséget például kis híján lekéstem, annak ellenére, hogy én lakom a legközelebb a sulihoz. Az úgy történt, hogy egyedül voltam otthon és a Forma 1 belga nagydíjat néztem. Már előre bele voltam törődve, hogy az évnyitó miatt a végéről mindenképp lemaradok. Már tetőtől talpig ünneplő egyenruhában, szandálban, kulccsal a kezemben álltam és kapcsoltam volna ki a tévét, de akkor kezdődött meg a küzdelem az első helyért az egyik kedvencem, Charles Leclerc meg a köcsög Lewis Hamilton közt, és úgy voltam vele, hogy teszek rá, ezt nekem végig kell néznem. Így történt, hogy végignéztem a belga nagydíjat, amit egyébként Leclerc nyert, majd repülőrajtban elindultam az évnyitóra, ahova kb 2 perccel kezdés előtt estem be. Szí barátnőm mindenesetre nagyon hálás volt nekem, mivel ő aznap költözött vissza a koleszba, emiatt én közvetítettem le neki a futamot. Kíváncsi vagyok, hogyha az eddigi marhaságaim kihatottak a tanévemre, ez vajon ki fog-e, és ha igen, miben fog megmutatkozni :D

Amennyiben a történetünkben részt vevő személyek ezt valaha is elolvassák, borzasztóan sajnálom, hogy ezt ide kiteregettem, és remélem, megbocsátanak nekem érte.

Szeptember 3-a volt, a második tanítási nap. A némettanárunk már előző nap letámadott minket, hogy a német testvériskolánkból a héten vannak itt a látogató diákok, és hogy mi lettünk kiszemelve arra a nemes feladatra, hogy a németóra keretein belül velük beszélgessünk. Itt egy laza kétségbeeséssel indított nagyjából az egész csoport, ugyanis szerintem egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy nemhogy az évfolyam, hanem a suli legrosszabb németesei vagyunk. Értem én, hogy fejlődjünk, és ehhez tök hasznos, ha az adott nyelvet anyanyelvi szinten beszélő diákokkal spannolunk, de könyörgöm, gyakran azt nem értem, amit a tanárnő mond, hogy boldoguljak így egy született deutschlanderrel? Miért nem volt választási lehetőségünk, hogy mit tanuljunk második nyelvnek? Bármit szívesebben tanulnék, mint a németet.

Na, vissza a tárgyhoz. Azon a napon a csoportunk össze is gyűlt ügyesen az iskolai klubhelyiség előtt, ahol már bent ültek az áldozatok, akikkel meg kellett volna értetnünk magunkat és vice versa. Becsengőkor be is tódultunk, mi Pével meg Vével igyekeztünk időt húzni, ezért hosszasan pakolásztunk a terem hátuljában, de aztán a tanárnő ránk szólt, hogy ne tökörésszünk már. Így eljött az elkerülhetetlen. Négy-öt emberünknek kellett két-két német diákkal beszélgetni csoportokban, akik amúgy kilencedikesek voltak. Odavonszoltunk pár széket ahhoz az asztalhoz, ahol Szí meg Bambi már helyet foglaltak két srác mellett. Bambi nagy lelkesen magyarázni kezdte nekünk, hogy azért ült ide, mert nagyon tetszett neki a fiúk stílusa, kicsit ilyen rockereknek vagy emósoknak tűntek, ami Bambi gyengéje. Első feladatunk az volt, hogy mindenki mutatkozzon be röviden, így aztán előadtuk a szokásos, egy levegővel elmondható Ich heiße Poszáta, ich bin 18 Jahre alt und ich wohne in Kukutyim szöveget, majd pár másodperc kínos csend után mindenki a maga nyelvén nekiállt társalogni az azt a nyelvet értőkkel. Ötfős társaságunkból csak Szí és Pé beszélnek jól németül, de utóbbi nem volt hajlandó megszólalni a kötelezőkön kívül, így aztán Bambi ökörségeit Szí volt kénytelen fordítani a fiúknak. Bambi meg nem a kötelező kérdéseket tette fel, hanem az őt érdeklőket. Amikor meg nem a srácokat kérdezgette Szín keresztül, akkor nekünk lökte a szöveget arról, hogy úristen, a jobb oldali fiú milyen helyes, ő elkéri a telefonszámát, ő hozzámegy feleségül stb. stb. Az említettnek látszólag nem nagyon tűnt fel, hogy Bambi hogy odavan érte meg vissza és hogy róla folyik a diskurzus. Eldumálgatott a másik fiúval, néha felröhögtek, meg minden.

Töltögettük a feladatlapokat, amiket kaptunk, de egyébként nem volt valami sok kommunikáció köztünk. Szí azért megkérdezte, hogy milyen nyelven beszélnek, amire a franciát válaszolták, ami sajnos nem tartozott a magát legalább hat nyelven megértetni képes Bambi repertoárjának elemei közé, így maradt a közvetítés.

A váratlan fordulat akkor jött el, amikor kaptunk egy újabb kupac feladatlapot, amit körbeadogattunk, hogy mindenki vegyen belőle. A német fiú továbbadta Vé-nek, aki reflexből mondta rá, hogy köszi. Amikor észbe kapott, ezerrel mondani kezdte Színek, hogy jaj, mondd meg neki, hogy nem csúnyát mondtam vagy ilyesmi, csak azt, hogy köszönöm... Ekkor a srác megszólalt:

- Tudom.

Vé és én összenéztünk, majd úgy elkezdtünk röhögni, hogy a könnyünk is másodperceken belül folyni kezdett. Erre a hangzavarra felfigyelt a tanárnő, aki odajött hozzánk, hogy mi folyik itt, de mi nem voltunk képesek válaszolni. Eközben - beszarsz - a srác halálos nyugalommal, pókerarccal bámult maga elé, és amikor a tanárnő megkérdezte tőle németül, hogy tudja-e, min nevetünk, rávágta, hogy nem. Így kaptunk egy elegáns lecseszést, hogy igazán nem szép dolog úgy röhögni, hogy nem áruljuk el neki, hogy min nevetünk, hát szegény nem érti, miről van szó, lehet, hogy azt hiszi, hogy rajta nevetünk. Erre Vé a könnyei közt kifejtette, hogy mi történt, így a tanárnő elmagyarázta a srácnak, hogy mi azon nevetünk, hogy meglepett minket a tény, hogy ő ismeri a 'köszi' szót. Néhány gyors szóváltás után kiderült, hogy a srác anyja magyar, de ő azt állította, hogy csak pár szót tud a nyelvünkön.

Már nem azért, én itt erőteljes ambivalenciát érzékelek. Ha csak a köszi és a tudom szavakat ismerte volna, akkor honnan tudta volna, hogy Vé azt akarta a tudtára adni, hogy nem csúnyát mondott, hanem csak megköszönte a lapokat? Jól átvágott minket a gané. Zárójel, én nem voltam meglepve. A húgom volt kint a testvériskolánkban tavaly, és mesélte, hogy volt egy félig magyar srác, viszont neki elárulta, hogy anyanyelvi szinten beszél magyarul. Mondjuk megértem, hogyha a tesómat szimpatikusabbnak találta, elvégre korban is közelebb vannak egymáshoz, ráadásul a tesómat elsőre az emberek kedvelni szokták, nem úgy, mint engem a lehetetlen kis csapatommal. Ja, és hát sejthetitek, min nevetgéltek ezek egész órán. A félmagyar egész végig azt fordította a másiknak, amit Bambi magyarázott arról, hogy elkéri a számát és hasonlók.

Az óra végén olyan gyorsan hagytuk el a termet, ahogy csak lehetett, de persze Bambi szívta meg, ugyanis a padban maradt a telefonja, így kénytelen-kelletlen vissza kellett mennie a klubhelyiségbe. Én elsiettem a következő órára, de Bambi utólagos elmondása szerint amikor visszament, az összes német diák röhögésben tört ki. Úgy tűnik, a mocsok már el is terjesztette a történetet addigra.

Mára igazából ennyit szántam, remélem, azért tetszett nektek ez a bejegyzés. Veletek esett már meg hasonló? Nekem ez az egyik legrosszabb rémálmom, hogy nekiállok szövegelni valaki mellett/valakiről, akiről azt hiszem, hogy külföldi, és kiderül, hogy érti. Például, mint amikor múltkor Pesten voltam és anyuékkal nekiálltunk piktogramokat elemezni, amíg a vonatunk beért a Keletibe, és azt hittük, hogy mögöttünk a külföldi útitársaink állnak, aztán kiderült, hogy egy magyar csávó állt ott. Akkor bukott le, amikor kirobbant belőle a röhögés, amikor közöltem a pelenkázó piktogramjára, hogy a nő megsimogatja a kacsát, amiért ügyesen visszahozta a labdát a feszített víztükrű medencében.

Hamarosan találkozunk, addig is

legyetek jók!